Észrevetted már, hogy az élet legmélyebb titkai milyen egyszerűek? Vagy legalábbis milyen egyszerűen hangzanak. Olyannyira, hogy valami belső hang már-már azt súgja, hogy ha valamit nem leng körül eléggé a valóság mélységére történő reflektálás misztikus köde, akkor az már nem lehet elég “mély”. Így azon kapjuk magunkat, hogy már el is siklottunk fölötte. Vagyis ha túl tiszta, túl triviális, túl jól érthető(nek tűnik), akkor már nem is kell…
Nemrég olvastam egy idézetet Śrīla śivarāma Swamitól, melyben szerepel három meglehetősen fontos, és szinte beláthatatlanul mély mágikus törvény. De mivel olyan egyszerűnek hangzik, ezért könnyen a fentebb leírt csapdába eshetünk. Három olyan tanácsról van szó, melyek mélyére nézve azt fogjuk látni, hogy valójában titkos univerzális elvekre reflektál, amelyek mind a tudatunk természetét, mind a felemelkedésünk (ébredésünk) útját, mind a valóság végső természetét tükrözik. Még spirituális embereknek sem könnyű megkülönböztetni az egó (és az arra építő illúzió) hangját a valódi belső útmutatástól (a felsőlélektől érkező intuíciótól), hogy mī a valóságos, és “eléggé mély”, így érdemes nagyon figyelmesen olvasni.
“(A Szent Név által) adott áldások csak akkor válnak elérhetővé, ha az ember egyre nagyobb hozzáértéssel mantrázik. A minőségi éneklés gondosságot, eltökéltséget és figyelmet igényel.” (Śrīla Śivarama Swami NVM. 8. kötet)”
Śrīla Śivarama Swami három “tűpontos” szaváról (gondosság, eltökéltség és figyelem) a “nagy hármasság” ugrott be nekem, mely a létezést és a tudatunkat is jellemzi, és nemcsak az éneklés, hanem egyáltalán az élet három alaptörvényét is adja. Az upaniṣadok elmondják, hogy a brahman (az élet, a létezés) természete sat cit ānanda, vagyis az örökkévalóság, a tudás, és az öröm. Erre épül a tudat, a tudatosság és az energiák hármas természete is. Ez a hármasság alkotja az isteni objektivitás, vagyis a létezés férfi aspektusát, és erre épül az isteni szubjektivitás: az energiák három női aspektusa is. (Melyek bár egységben alkotják a létezést – ahogyan a tűz és a tűz hője sem elválasztható egymástól -, de láthatóan az upaniṣadok is három aspektusról beszélnek, és nem mossák össze azokat úgy, mintha valójában nem lenne értelme a három aspektusról beszélni, és így a végső valóságban ne lehetne különbségekről beszélni…) De hogyan tükrözi e fenti három szó a mágikus hármasságot?
A figyelem a tudat megfigyelő aspektusát tökéletesíti, és viszi el az eredeti állapot, az örökkévalóság természetének megtapasztalásáig. Ez a jelen pillanatban: a “mostban” élés, a meditáció tökéletessége. Minél inkább a jelenben élünk, annál inkább kibontakozik a valóság örökkévaló, isteni természete. Ezt úgy is hívhatjuk, mint a valóság fénye, az isteni létezés mindent fénybe borító aspektusa, melyből úgy emelkedik ki, és melyen úgy nyugszik a létezésünk, mint ahogyan a mī világunk a nap fényén. Objektív szinten a “sat” (örökkévalóság) isteni potenciájához kapcsolódik, mely szubjektív szinten a “sandhinī” (öröklét) energiaként nyilvánul meg, és melyet az icchā/bala (ākārāt/erő) shakti bontakoztat ki.
A második szó, az eltökéltség azt jelenti, hogy a tudás tökéletesedik. Hiszen ha a tudás fejlődik, tökéletesedik, akkor látjuk csak minden “mögött” Istent, és értjük meg, hogy valóban mī a cél, mī a teljes valóság, és így tudunk ténylegesen, és mélyen eltökéltek lenni (éneklés közben és az élet megélése során is). Ekkor vihetjük tökéletességre a tudat elfogadó aspektusát. Objektív szinten ez a “cit” (tudás) isteni potenciájához kapcsolódik, mely szubjektív szinten a “samvit” (tudatosság) energiaként nyilvánul meg, és melyet a jñāna shakti (a tudás teremtő energiája) bontakoztat ki.
A gondosság, a hamadik szó az odaadás aspektusra, az önátadás aspektusára reflektál, mely életté teszi az életet, és élővé teszi az éneklést is. Ez a tudat élvező aspektusának a tökéletessége: mikor rádöbbenünk, hogy Isten a valódi élvező, és így is élünk és cselekszünk. Így helyükre kerülnek a “kiryák”, a belső és külső önkifejező, kreatív és cselekvő megnyilvánulások. Objektív szinten ez a “ānanda” (öröm) isteni potenciájához kapcsolódik, mely szubjektív szinten a “hlādinī” (boldogság) energiaként nyilvánul meg, és melyet a kriyā shakti teremtő energiája bontakoztat ki.
Ez a három aspektus egységben működve nyilvánítja meg az isteni szeretetet, az isteni életet. Kṛṣṇa az előtt tarja fel leginkább a saját valóságát, aki teljesen átadta magát neki. Amikor pedig valaki “elkezdi” átadni magát neki (jelenléttel, a tudás keresésével, és önátadással), akkor Kṛṣṇa māga adja meg az értelmet, tudást, megvalósítást, és a tapasztalatot az úton. De úgy adja magát, ahogyan viszonyulunk hozzá. Mikor Istenhez személyként viszonyulunk, akkor Ő sem csak a mechanikus oldalát (Brahman – a figyelem, a “sat” tökéletessége) és a világban rejlő, immanens aspektusát (Paramātma – a sat és cit, a figyelem és a tudás tökéletessége), hanem a teljes személyes valóságát (Bhagavān) mutatja meg. Kṛṣṇa személyes világában teljesedik ki a sat, a cit és az ānanda aspektus is a maga teljes valójában…
Mindig jelen van a három aspektus, hiszen ez maga a létezés és Isten természete. Azonban mikor mint univerzális, “személy feletti” (a személytelen szó eufemisztikus változata) tudstszintként, fényként, a különbségek nélküli egységként fogjuk föl, akkor az azt jelenti, hogy nem akarunk igazából tudomást venni Isten teljes valóságáról. Így csak a sat aspektus tud kiteljesedni, a cit és ānanda is ott van, de csak mint teljességében meg nem nyilvánult potencia. Hiszen a mī létezésünk szubjektív természetű, és a mī nézőpontunktól függ, hogy az Isteni létezés milyen energiákat nyilvánit meg érzékelhető lelki valóságként a számunkra. A Védikus írások (Rig veda, Muṇdaka upaniṣad, Bhagavad gītā stb) bemutatják, hogy a tudat személyes természetű, és a Puruṣa a brahman fölött áll. A Puruṣa is brahman (Parabrahman, Atiguna), hiszen a személy (Puruṣa) élete, létezése írható le a brahman szóval. Viszont az csak egy aspektus, és nem a teljes valóság leírása. A teljes valóság a személyes Istennel: Kṛṣṇával (Viṣṇuval, Sadasivával stb) kialakított kapcsolatunk valódi feléledése, és az így megnyilvánuló lelki világ virágba boruló tapasztalata.
Acyutānanda Dāsa