Hogyan dermesztjük újra tetszhalottá a belső világunkat ignorálással, önigazolással, az igazság kisajátításával, és a traumák hamis kezelésével? Vigyázat! A feltétel nélküli szeretet (bhakti) útja valóra váltja minden vágyunkat, amit a szívünkben dédelgetünk, hogy megmutassa, hogy valóban szeretni akarunk-e.
Barátok voltak.
Vidám, fényben fürdő napokat éltek meg együtt. Aztán egyszer csúnyán összevesztek. De végül megbeszélték, és megbocsátottak egymásnak. Majd a nyájas köszönésen kívül soha nem beszéltek már egymással… Persze minden beleköthetelenül diplomatikus és illedelmes volt. Csak a másik problémáinak, traumáinak, és végül egész lényének ignorálása mutatta, hogy valami nagyon nincs rendben. Így lett tél egyre több kapcsolatban, majd az egész társadalomban. Mindenki a saját elméjébe menekült. Pont ahogyan a fagyos tél elől menekül az ember a saját otthonában/létében tapasztalható melegséghez. Mert nem tudjuk, mi táplálja valójában ezt a melegséget. Nem tudjuk, hogy a melegség forrása az egész telet a sarkából fordítaná ki, és tenné napfénytől ragyogóan zölddé a külső és belső világunkat.
Szívemberek voltak…
Vidám, fényben fürdő napokat éltek meg együtt. Aztán egyszer csúnyán összevesztek. De végül megbeszélték, és megbocsátottak egymásnak. Majd a nyájas köszönésen kívül soha nem beszéltek már egymással… Persze minden beleköthetelenül diplomatikus és illedelmes volt. Csak a másik problémáinak, traumáinak, és végül egész lényének ignorálása mutatta, hogy valami nagyon nincs rendben. Így lett tél egyre több kapcsolatban, majd az egész társadalomban. Mindenki a saját elméjébe menekült. Pont ahogyan a fagyos tél elől menekül az ember a saját otthonában/létében tapasztalható melegséghez. Mert nem tudjuk, mi táplálja valójában ezt a melegséget. Nem tudjuk, hogy a melegség forrása az egész telet a sarkából fordítaná ki, és tenné napfénytől ragyogóan zölddé a külső és belső világunkat.
Szívemberek voltak…
…és azt mondták, hogy mindent megtesznek a szeretetért. És ez kezdetben többször így is volt. A szív melegében sütkérezve kegyelmi pillanatokat éltek meg. Aztán később, mikor a szeretett tárgyak, személyek az övéik lettek, vagy megszülettek az erőfeszítéseik, kapcsolataik eredményeként, akkor elvtelen kompromisszumokba mentek bele, hogy az övék maradhasson minden, amit szeretnek… hogy jégbe fagyaszthassák, magukhoz fagyaszthassák a tulajdonukat. A kényelem, a hamis komfortzóna és a birtoklás elvtelen kompromisszumának zúzmarája dermesztette fagyossá a szívüket… Aztán meg hiányolták a szív melegét, és a régi szép időket…
Valódi igazságkeresők voltak… és igazi lázadók. Mindig is az igazságot keresték. A tettvágy fűtötte őket, hogy megváltsák a világot, és persze először magukat. Végtelen távlatokat nyitó reményektől fűtött, tiszta nappalokat és éjszakákat éltek meg. Aztán elveszett a lendület, és a hétköznapok forgatagának fagyott világába dermedt a vágy. Nem utolsósorban azért, mert elkezdték magukat az igazsággal azonosítani. Így egy idő után, lehet hogy csak belül, de mélyen hisztiztek, ha nem ismerték el őket, az ő igazukat. És mivel ők voltak az igazak, így az ő élvezetük vált az igaz úttá. Így jégbe fagyva töredezett darabjaira a világuk. Mindenki mindenkivel vitában állt, hiszen mindenki az igazságot birtokolta. Jeges igazságokkal karcolták egymást fájdalmasan. Beszéltek a szeretetről, de már régen elfeledték, hogy a valódi szeretethez, és így a valódi élvezethez az önzetlenségen át vezet az út… Mert az igazságot szolgálni kell, nem birtokolni.
Valódi igazságkeresők voltak… és igazi lázadók. Mindig is az igazságot keresték. A tettvágy fűtötte őket, hogy megváltsák a világot, és persze először magukat. Végtelen távlatokat nyitó reményektől fűtött, tiszta nappalokat és éjszakákat éltek meg. Aztán elveszett a lendület, és a hétköznapok forgatagának fagyott világába dermedt a vágy. Nem utolsósorban azért, mert elkezdték magukat az igazsággal azonosítani. Így egy idő után, lehet hogy csak belül, de mélyen hisztiztek, ha nem ismerték el őket, az ő igazukat. És mivel ők voltak az igazak, így az ő élvezetük vált az igaz úttá. Így jégbe fagyva töredezett darabjaira a világuk. Mindenki mindenkivel vitában állt, hiszen mindenki az igazságot birtokolta. Jeges igazságokkal karcolták egymást fájdalmasan. Beszéltek a szeretetről, de már régen elfeledték, hogy a valódi szeretethez, és így a valódi élvezethez az önzetlenségen át vezet az út… Mert az igazságot szolgálni kell, nem birtokolni.
Spirituális személyek voltak.
A tudatuk hajnalhasadásának fényétől inspirálva elkezdték a belső fejlődés/meditáció/szent név éneklése útját, aztán elhitték egymás gyengeségeinek egérútját látva, hogy az a normális, ha nem történik semmi, vagy legalábbis úgy tűnik, mintha nem történne semmi. Elhitték, hogy a dermedt állapot kibekkelhető. Egy idő után már fel sem tudták idézni, mi volt jó az út elején. Így, miközben abban a hitben éltek, hogy fejlődnek, szépen lassan feladták az utat… Az egykor kiolvadásnak indult hamis vágyak újra zúzmarává és jéggé vastagodott páncélként feszültek a belső világukra. A végén nem is emlékeztek már rá, hogy milyen a kezdődő kiolvadás, és a mögüle előlbukkanó csudazöld természet varázslatos illata. (És az még csak az illata volt…) Kitanulták, hogyan élvezzék a jeges világot, és elhitték, hogy ez maga a fejlődés. Sőt ez maga a meditáció. Hiszen a jégen csúszkálás, szánkózás is lehet eksztatikus transz- és flow élmény, ami feledteti a fagyos lét dermesztően traumatikus élményét. Csak hát a zölden viruló belső világra eszmélés transzától, és a valódi gyógyulástól ez igen távol állt, akármennyire is utánérzése volt annak…
Mi a közös ezekben a történetekben, azon túl, hogy ebben élünk, és mindannyian magunkra ismerhetünk? A közös az, hogy mi fagyasztjuk jégbe a saját világunkat mások bántásával, és a bántással felérő ignorálással, mely mind a szeretet forrásáról szóló tudatlanságunknak köszönhető. Hiszen az elme szeretetet és ezáltal figyelemet követel, a lélek pedig szeretet akar adni. Mert a lélek az örök és ragyogó valóság. A lélek útja a valóság útja, nem az elme útja…. Mi fagyasztjuk jégbe a saját világunkat az önigazolással. Az önigazolással, mely a belső harcaink és bizonytalanságunk hamis feloldása, és mely ezáltal életeket, világokat taszít öngerjesztő illúzióba… Mi fagyasztjuk jégbe a saját világunkat az igazság kisajátításával. Azzal, hogy a belső útkeresésünk során nem bírjuk elviselni a szorongást, hogy nem tudjuk mi a jó, és mi a rossz, és bizonyosságot keresve indokolatlanul magunkra vetítjük az igazság fénylő pallosa címét, és a minimum kétes dolgokra, vagy azokra amelyek az egonk, és élvezetünk útjában állnak, a gonosz bélyegét sütjük. Miközben az igazságot szolgálni kellne, és akkor mindig látnánk, hogy hol lakozik… Mi fagyasztjuk jégbe a saját világunkat a traumák hamis feloldásával. Azzal, hogy nem a traumákat előidéző önző vágyakat tisztitjuk, melyek ezáltal újra és újra meg fogják teremteni a traumákat.
A tudatuk hajnalhasadásának fényétől inspirálva elkezdték a belső fejlődés/meditáció/szent név éneklése útját, aztán elhitték egymás gyengeségeinek egérútját látva, hogy az a normális, ha nem történik semmi, vagy legalábbis úgy tűnik, mintha nem történne semmi. Elhitték, hogy a dermedt állapot kibekkelhető. Egy idő után már fel sem tudták idézni, mi volt jó az út elején. Így, miközben abban a hitben éltek, hogy fejlődnek, szépen lassan feladták az utat… Az egykor kiolvadásnak indult hamis vágyak újra zúzmarává és jéggé vastagodott páncélként feszültek a belső világukra. A végén nem is emlékeztek már rá, hogy milyen a kezdődő kiolvadás, és a mögüle előlbukkanó csudazöld természet varázslatos illata. (És az még csak az illata volt…) Kitanulták, hogyan élvezzék a jeges világot, és elhitték, hogy ez maga a fejlődés. Sőt ez maga a meditáció. Hiszen a jégen csúszkálás, szánkózás is lehet eksztatikus transz- és flow élmény, ami feledteti a fagyos lét dermesztően traumatikus élményét. Csak hát a zölden viruló belső világra eszmélés transzától, és a valódi gyógyulástól ez igen távol állt, akármennyire is utánérzése volt annak…
Mi a közös ezekben a történetekben, azon túl, hogy ebben élünk, és mindannyian magunkra ismerhetünk? A közös az, hogy mi fagyasztjuk jégbe a saját világunkat mások bántásával, és a bántással felérő ignorálással, mely mind a szeretet forrásáról szóló tudatlanságunknak köszönhető. Hiszen az elme szeretetet és ezáltal figyelemet követel, a lélek pedig szeretet akar adni. Mert a lélek az örök és ragyogó valóság. A lélek útja a valóság útja, nem az elme útja…. Mi fagyasztjuk jégbe a saját világunkat az önigazolással. Az önigazolással, mely a belső harcaink és bizonytalanságunk hamis feloldása, és mely ezáltal életeket, világokat taszít öngerjesztő illúzióba… Mi fagyasztjuk jégbe a saját világunkat az igazság kisajátításával. Azzal, hogy a belső útkeresésünk során nem bírjuk elviselni a szorongást, hogy nem tudjuk mi a jó, és mi a rossz, és bizonyosságot keresve indokolatlanul magunkra vetítjük az igazság fénylő pallosa címét, és a minimum kétes dolgokra, vagy azokra amelyek az egonk, és élvezetünk útjában állnak, a gonosz bélyegét sütjük. Miközben az igazságot szolgálni kellne, és akkor mindig látnánk, hogy hol lakozik… Mi fagyasztjuk jégbe a saját világunkat a traumák hamis feloldásával. Azzal, hogy nem a traumákat előidéző önző vágyakat tisztitjuk, melyek ezáltal újra és újra meg fogják teremteni a traumákat.
És a világ csodája, hogy ezekről általában nem is tudunk. Mert nem akarunk tudni. Mert a tudatlanság boldogság. Hamis boldogság. Fájdalmasan hamis és fagyott boldogság. Azt érezzük, hogy “milyen igaz ez, amit hallottam”, és “végre megtaláltam az utamat”, miközben csak a szennyezett hamis vágyunk tükröződik ott, és ismeri fel saját magát, majd gyönyörködik önmaga tükörképében. Mert az anyagi lét az önigazolás hona. A hamis ego folyton újrateremti magát az önigazolással. Ennek az eredménye az anyagi testünk is… Ezért nincs más lehetőség, mint a vágyaink, mozgatórugóink őszinte vizsgálata, és tisztítása. Ez az első és kispórolhatatlan lépés. Mert ez az ÉLET MAGA A BHAKTI/ A FELTÉTEL NÉLKÜLI ODAADÁS TESZTJE! Ha más motivációnk van, mint az, hogy legalább értsük és tudjuk, hogy Isten, Krisna szeretetteli “szolgálata”, vagyis a vegyítetelen önátadás a cél, hiszen ez maga az élet, akkor a saját vágyunk, motivációnk fogja az életünket fagyos téli tájba taszítani. Természetesen ez is az anyatermészet segítsége, tanítása, de így sajnos nem a közvetlen úton, hanem közvetett úton kell megtanulni, hogy mi is az élet rendje, mi az isteni rend.
Mert a közvetlen úton csak azok maradhatnak, akik legalább önmagukkal őszinték, hogy hol járnak, és hogy mi a valódi cél. (Természetesen az úton lehet kívül, láthatóan, vagy csak belül eltávolodni. Mindkettő ugyanúgy eltávolodás.) A közvetett úton vagyunk, mikor a fenti négy csapdából az egyikbe lépünk, vagy netán mindben benne leledzünk öntudatlanul. Ilyenkor a bhakti, bármennyire is volt jelen az életünkben korábban, elkezd hátrébb húzodni, és átadja az irányítást a hamis egónak. Ilyenkor nem értjük, hogy mi történt velünk, mit is éltünk meg, mikor a bhakti még mélyebben jelen volt az életünkben. Ez azért lehetséges, mert a bhakti, vagyis a szeretet, és annak egyik összetevője: a tudatosság nem információ, hanem kegy alapú. Ezért nem tudjuk később átfogni, felidézni a valódi spirituális tapasztalásokat, ha a bhakti részben visszahúzodott.
A hamis ego pedig csak a fagyásból, a traumákból tud szót érteni, tanulni. Pontosabban a traumák által nyitott őszinte önvizsgálat lehetőségéből. Ezért számára a közvetett út vezet el a felemelkedéshez. Hacsak el nem kezd újra felolvadni, és visszatér a bhakti közvetlen útjára… De ebben a fagyott környezetben nem látunk sokat a jégpáncél alatt élő és pulzáló természetről, csak a napfény jelenik meg az élő valóságból. Így a hamis ego, mikor kezd kicsit megtörni, és engedni a valóság nyomásának, még azért nem látja a teljes valóságot, és csak azt látja, hogy a fény valóságos. Persze, mikor teljesen felolvadt, akkor meglátjuk a valóság végtelenül változatos csodáját. Az egységet a különbözőségben (Acintya bhedabheda tattva)
Ezért kell vigyáznunk, hogy ne csak a kizárólagos egységben gondolkodjunk. Pontosabban mikor csak és kizárólag az egység sejlik fel a szemünk előtt, vagyis csak a fényt látjuk, akkor tudhatjuk, hogy bár már elkezdődőtt a valódi látásunk feléledése, de még nem olvadt ki a lelki anyatermészet mindent átszövő csodája, és még nem látjuk az arany szeretet (Istennő) és a végtelen kék valóság (Isten: Krisna) egyesülése nyomán mindent zöldbe borító valóságot.
Acyutānanda Dāsa