…mely életeket, világokat taszít öngerjesztő illúzióba…
Pozitív énkép-keresésünk nem más lenne, mint nárcizmus? Felismertük a gaslightingot (manipulációt), vagy csak önfelmentésbe merülünk? Vajon minden esetben mi vagyunk az empaták, a másik meg a nárcisztikus? Okosan és erkölcsösen döntünk, vagy csak ítélkezünk? Az önigazolás olyan mélyen belénk ivódott, hogy minél mélyebbre merülünk az őszinte önvizsgálat óceánjában, annál jobban láthatjuk a mindent átható jelenlétét, és annál kevésbé látjuk a kiutat belőle. Arjuna 5000 éves dilemmája viszont megmutatja, hogy miért is alakult ki ez bennünk, és mi a valódi kiút belőle…
Pedig minden olyan ártatlanul kezdődött. Csak bizonytalanok voltunk, szorongtunk, és nehéz volt döntést hozni. Mert mindig így kezdődik, és mindig ugyanaz történik. Valakit véletlenül megbántottunk egy döntésünkkel, vagy az önképünkkel ellentétes helyzetbe sodortuk magunkat. De mi jó emberek vagyunk, értékesek, okosak, becsületesek és gerincesek, nem? De ha mi azok vagyunk, akkor a másiknak nincs igaza, és nem érdemlem meg, hogy ilyen csúnyán megítéljen, vagy hogy saját magamat meg- és elítéljem. Amikor a rossz döntések, a gyengeségeink, tudásunk hiányának beismerése nem történik meg, amikor a pozitív énképünk mindennél fontosabb, akkor a belső feszültség (kognitív disszonancia) hamis feloldása történik minden esetben. Ez pedig olyan, mint egy a tiszta vízbe csordogáló méreg. Szépen lassan átitat, megmérgez mindent: további önmérgező spirálba hajt.
Pszichológiai kísérletek mutatják például, hogy egy eljátszott bírósági tárgyaláson az esküdtek legnagyobb része már a tárgyalás elején létrehozta magában, hogy mi is történt szerinte. A bizonyítékokat pedig ennek fényében, szelektíven válogatták. Ráadásul az ítéletükben azok voltak a legbiztosabbak, akik legkorábban hozták létre a belső következtetésüket, és ők is ragaszkodtak hozzá a legjobban. Ugye ismerős ez a mai világban, mikor szélsőségek feszülnek egymásnak, mikor a jobb és bal oldal, mikor az oltás pártiak és oltásellenesek egymásnak feszülnek…?
Ha a folyamatok mélyére nézünk, jól láthatjuk, hogyan mérgezi először a személyiségünket, majd az egész társadalmat ez az egész önigazoló mechanizmus. De nem lehet elégszer elmondani, hogy lássuk, hogy mindez nem valami tőlünk idegen dolog. Mi is nyakig benne vagyunk. Emlékezzünk, hogy minden olyan ártatlanul kezdődik. Vegyük az előbbiekben említett dolog ellenkezőjét: Valaki megbánt bennünket. De mi jók vagyunk, nem? Akkor lehet, hogy a másikkal nem stimmel valami? Mentális kibúvókat keresünk, és a másik ember hibáit kezdjük figyelni, hogy beigazolódjon, hogy igazából vele van a baj, nem velünk. Az önmérgező, önigazoló spirál pedig egyre mélyebbre hatol bennünk, mérgezi meg, színezi át a szemüveget, amin keresztül a világot látjuk.
A belső feszültség hamis feloldásának létezik külső és belső módja. A külső feloldás: Valami rosszat látunk magunkban, valami olyat, ami nem egyezik a pozitív énképünkkel, mondjuk mikor valaki a családjában néha bántalmazóan viselkedik (akár pszichésen, akár fizikailag). Ilyenkor sok esetben más területen próbál jó lenni: Próbál többet adományozni, másokon segíteni, vagy próbál a munkájában még jobb lenni, hogy ellensúlyozza és így feloldhassa azt a belső feszültséget, ami a valóság és a hamis pozitív énképe között van. Ez a külső feloldás. A belső feloldás, mikor a bántalmazást azzal ellensúlyozza, hogy az csak egy kibukás volt, mert rossz passzban volt, és különben is ő már jó ember lett, nem olyan dühös, mint azok, akik őt kritizálják az egykori tette miatt (ami nem is annyira régen volt, és nem is annyira ritka, és nem annyira semmiség, mint ahogyan magával próbálja elhitetni). Ő most már olyan mesterien békés tud lenni, hogy az már valójában pontosan ugyanolyan, mint a lelkileg emelkedett személyek hasonló tulajdonsága. Tehát ő már egy valódi spirituális személy, akik dühöt mernek mutatni, azok meg mind alatta vannak fejlettség tekintetében… Miközben nemhogy hamisan oldotta föl a belső feszültséget, még mélyebb illúzióba, a hamis egó még mélyebb útvesztőibe taszította saját magát egy mesterséges “békésség konstrukcióval”, tovább erősítve a hamisan pozitív énképét…
Minden embernek megvan a saját keresztje, a saját élete holokausztjának a tagadása. Megvan a rosszul, vagy fel sem dolgozott traumája. Ugyanígy minden népnek megvan a be nem ismert, fel nem dolgozott traumája és holokausztja. Például minél gazdagabb egy nép, annál inkább elhiteti magával, hogy természetes a világ 90%-án élősködni. Minél inkább fontos a pozitív énkép fenntartása, annál mélyebbre temeti a milliószámra legyilkolt állatok, és a “jóemberségünkbe” vetett hitünk között feszülő súlyos ellentmondást. De elsősorban hamisan oldja föl ezt az ellentmondást. Az érző lényekből érzéketlen tárgyakat fabrikál, csak hogy valahogyan felmenthesse magát, hiszen attól ő még jó ember. És ez csak egy példa, Mind az egyéni életünket, mind az a társadalmi folyamatokat mélyen átszövi ez az önigazolási mechanizmus. De miért?
Manapság modern világunk egyik legfőbb mozgatórugója a pozitív énkép keresése, hiszen a pozitív önértékelés minden teremtő tettnek, minden előrevivő dolognak a mozgatórugója. De csak látszólag. A hamis pozitív énkép csak látszólagos, illuzórikus fejlődést eredményez. Mert ha a pozitív énkép hamis alapokon nyugszik, akkor egyszerűen csak nárcizmus (önimádat) az egész. Nárcizmus, mely létrehozza a nárcizmus kultúráját és társadalmát. Amikor egyedül csak az egyéni lét szabadsága és függetlensége az abszolút érték, minden más emberi érték maximum csak másodlagos, akkor az valójában csupán a túlfűtött individualizmus, vagyis a hamis egó kultúrája és diadala. Társadalomtudósok viszont már régóta látják, hogy a keleti kultúrák egészen másként építik föl az ént. Ott az egymástól való kölcsönös függés és az összetartozás az alapja, nem a független egyén diadala. Persze a keleti felfogás elhozhatja, és sokszor el is hozza az érem másik oldalát, az önigazoló pozitív önértékelés helyett a negatív önértékelést. A negatív hamis egót (ami egyben a valódi egó, az egyéni lét tagadásának, mint manapság népszerű felfogásnak a hamisságát is mutatja) A negatív önértékelés is hamis, mert áldozat szerepbe hajt.
Kísérletek és élő példák mutatják, hogy ártatlan emberek tudják magukról elhinni, hogy ők bűnösök. Vannak például olyan konkrét esetek, amikor a rendőrség annyira hitt a gyanúsított bűnösségében, hogy el tudta hitetni a gyanúsítottal, hogy ő volt a gyilkos. A gyanúsított pedig önként vetette föl, majd hitte el, hogy lehetséges, hogy akkor neki emlékezetkiesése volt…, de mégis ő követte el a tettet. Tehát önként, és dalolva ismerte el a bűnösségét… alaptalanul. Ez már a gaslighting, a manipuláció egyik fajtájának pszichológiája is. Az áldozathibáztatók és manipulátorok területe. Nem véletlen, hogy a nyugati népek voltak korábban a keletiek leigázói, hiszen a hamis pozitív énképű népek jogosnak tartották leigázni a többieket, akik sokszor önként és dalolva fogadták el a szerepet, mint tipikusan a negatív önértékelés népei: az áldozatszerepbe kényszerült népek. Nyilván most már a kelet is kezd szépen felzárkózni a hamis pozitív énkép túlfűtéséhez – annak minden következményével együtt.
De akkor hol van a megoldás, ha sem a hamis negatív énkép, sem ez a hamis pozitív énkép fenntartása nem valódi megoldás? A megoldást tökéletesen mutatja a Bhagavad-gītā, melynek alaphelyzete az élet dilemmáját mintázza eleve. Arjuna, mint megzavarodott lélek, nem tudja, hogy mit csináljon. Belső feszültség keletkezett benne, melyet próbált feloldani, de végül Istentől vár útmutatást. (Istentől, aki egyben a test szekerét hajtó felsőlélek is – ahol az egyéni lélek vágyai szerint hajtja a szekeret.) Arjuna ugyanúgy meg van zavarodva, mint mi is. A belső feszültség feloldására kitalál különböző stratégiákat, hamis külső, és belső feloldásokat. Pont mint mi is. De ő szerencsére végül Isten segítségét kéri, így meg is kapja az útmutatást. Kṛṣṇa hosszan tanítja, hogy minden belső feszültségének az az oka, hogy nem tud megfelelően megkülönböztetéseket tenni.
Mert a helyes döntések alapja mindig a helyes megkülönböztetés. És az élet legfőbb igazságán tud csak alapulni végső soron minden helyes megkülönböztetés: azon, hogy mi nem ez a test vagyunk, hanem örök lélek. Ami a testhez kapcsolódik, az mind átmeneti, véges és hamis. Ami a lélekhez, az örök, és az a valódi érték. Fő kulcs pedig a ragaszkodás-mentesség. Az, hogy úgy éljünk a világban, úgy játsszuk a ránk rótt szerepet, hogy ne ragaszkodjunk a tetteink eredményéhez, hiszen a valódi szekérhajtó és tulajdonos Isten, és ha mi a Tőle független mentalitásunkkal, vágyunkkal mérgezzük a létünket, megmérgezzük az élet vizét, akkor ez az éltető víz bennünket is megmérgez: karmát eredményez. Mi annyit tudunk tenni tehát, hogy felismerjük, hogy ne mérgezzük tovább az élet éltető vizét, hanem hagyatkozzunk az isteni energiákra, melyek elvezetnek a valódi identitásunkhoz. Mikor ezzel a helyzettel azonosítjuk magunkat, mikor ez a pozitív önértékelésünk alapja, akkor nem lesz szükségünk önigazolásra, hiszen akkor a valóság szerint élünk majd. Ha a valós identitásunk szerint élünk a világban, ragaszkodásmentesen, a hamis egót, a hamis testi azonosítást feladva, akkor megérthetjük, hogy mi is a valódi identitásunk útja: az önátadás, az Istennek történő önátadás, az istenszeretet felélesztése. Mert az a valódi élet, és az a valódi élet éltető vize.
Acyutānanda Dāsa