Írta: Saṅkīrtana Dāsa (ACBSP)
A Wikipedia úgy határozza meg a vaiṣṇavizmust (Krisna-tudatot), mint az egyik hindu vallást. Ez a definíció félrevezető. Vaiṣṇavának lenni felette áll minden vallási, társadalmi vagy etnikai címkének. A vaiṣṇava jöhet bármilyen kasztból, rasszból vagy népcsoportból. Bhaktivinoda Thākura ezt úgy hívta, hogy „a természetes testvériség elve”. Ez az az állapot, amikor az emberek feladják előítéleteiket, gyűlöletüket, kirekesztő vallási mentalitásukat. Bhaktivinoda így folytatja: “mindenféle ember minden kasztból és országból spontán együtt fogja énekelni a Legfelsőbb Úr neveit.”
A vaisnavák útja dicsőséges és nem születés szerint kell tekinteni, hanem annak függvényében, hogy az illető elért-e egy sajátos lelki tudatosságot. Ezek a bhakták (odaadó hívők) mint Isten szeretetének ügynökei járják a világot. Egyetlen vágyuk, hogy felébresszék azokat, akik a tudatlanság sötétségében alszanak és segítsenek nekik helyreállítani szerető kapcsolatukat Istennel. Sajnos azonban a szenvedő, feltételekhez kötött lelkek nem is tudják, hogy alszanak. Nagyon is elfogadják az álmaik által mutatott „valóságot”.
Śrīla Prabhupāda azt írja: “Egy vaiṣṇava, azaz az Úr híve, életét az emberek javára áldozza fel. Nem érdekli őt a személyes kényelem. Mivel szereti Kṛṣṇát, azaz Istent, ezért szereti az összes élőlényt is, mert minden élőlény kapcsolatban áll Kṛṣṇával. Ezt ti is tanuljátok meg. Ez a Krisna-tudatos mozgalom arról szól, hogy váljatok vaiṣṇavává és legyetek együttérzőek a szenvedő emberiséggel.” (Lecke, Los Angeles, 1968. december 9.)
Ezt világosan leírta Caitanya Mahāprabhu, aki arra bíztatta a vaiṣṇavákat, hogy ne nézzék, ki alkalmas vagy alkalmatlan, ki méltó vagy méltatlan erre az isteni ajándékra. 500 évvel ezelőtt az Úr Caitanya meghagyta, hogy ne tegyünk különbséget hívő és hitetlen, gazdag és szegény, brāhmana és śudra, kiválasztott és nem kiválasztott között. A vaiṣṇavák mind könyörületesek, és így az Úr Caitanya mozgalma minden világi megfontolás felett áll.
Isten házába mindenki befér. Az egyetlen feltétel, hogy énekelni kell az Úr felhatalmazott, szent neveit, s ezt az egész világon megtalálhatjuk a vallási hagyományokban. A Caitanya-caritāmṛta Ādi-līlā 7.26 így fogalmaz: „A Kṛṣṇa-tudatos mozgalom el fogja önteni az egész világot, és mindenkit eláraszt, legyen akár úriember, akár gazember, vagy épp béna, nyomorék vagy vak.”
De álljunk meg egy szóra: egy vaiṣṇava nem tekinti magát felsőbbrendűnek azért, mert ennek a bizalmas tudásnak a birtokában van. A vaiṣṇava másik fontos tulajdonsága az alázat. Caitanya Mahāprabhu így magyarázza ezt: “Vibráljuk az Úr szent nevét alázatos elmével, s gondoljuk magunkat csekélyebbnek az utcán heverő szalmaszálnál. Legyünk türelmesebbek, mint a fa, s minden hamis tekintélyvágytól mentesen legyünk kész minden tiszteletet megadni másoknak. Ha elménk ilyen állapotba kerül, állandóan énekelhetjük az Úr szent nevét.”
Ezzel az alázatos mentalitással felszerelve a bhakta folyamatosan mantárzik, nap nap után, évről évre. A 20. század elején a fennkölt vaiṣṇavát, Vaṁsīdāsa Bābājīt megkérdezték, mi a vallás lényege. Ezt válaszolta: “Légy kedves minden lényhez, énekeld a szent nevet figyelmesen és szolgáld a vaiṣṇavákat. Ez az igazi vallás. Más nincs.”
További részleteket tudhatunk meg a Śrīmad-Bhāgavatam 3.25.21-ből: “Egy sādhura (szentre) az jellemző, hogy türelmes, kegyes és barátságos minden élőlénnyel szemben. Nincsenek ellenségei, békés, engedelmeskedik a szentírásoknak, s minden tulajdonsága fenséges.” Magyarázatában Śrīla Prabhupāda ezzel kezdi: “Amint az fentebb áll, a sādhu az Úr odaadó híve.”
Ezek mind a vaiṣṇava jellemzői. Nincs különbség egy sādhu és egy vaiṣṇava között. Prabhupāda elmagyarázza, hogy együttérzésében egy vaiṣṇava nagy kockázatokat is vállal azért, hogy a bhakti-yoga, a Krisna iránti szerető odaadás transzcendentális tanításait bemutassa. Példának hozza Jézus Krisztust, Haridāsa Thākurt, és Nityānanda Prabhut, akiket személyes támadás ért. A továbbiakban Prabhupāda a következőket írja a magyarázatban: “[Mindezek ellenére] ők azonban türelmesek voltak, mert missziójuk az volt, hogy felszabadítsák a bűnös lelkeket. A sādhu egyik tulajdonsága az, hogy nagyon türelmes, és minden bűnös lélekhez kegyes. Kegyes, mert minden élőlény jóakarója. Nemcsak az emberi társadalomnak akar jót, de az állatoknak is.”
A Śrī Īśopanişad 6. verse a Śrīmad-Bhāgavatam állítását kissé másképpen fogalmazza meg: “Aki mindent a Legfelsőbb Úrral kapcsolatban szemlél, aki minden élőlényt az Ő szerves részének tekint, és aki a Legfelsőbb Urat látja mindenben, az soha senkit és semmit nem gyűlöl.”
A vaiṣṇavák természetes módon minden jó tulajdonságot kifejlesztenek. Eltölti őket az istenszeretet mámora és azt szeretnék, ha mindenki megtapasztalná ezt az érzést. Saját maguknak magasra teszik a mércét, ám másokkal türelmesek.
A Śrīmad-Bhāgavatam 2.4.18 magyarázatában Prabhupāda megoldást javasol a világ bajaira: a politikusoknak és a vezetőknek hagyniuk kell, hogy a vaiṣṇavák jó tanácsai irányítsák őket, és “akkor minden bizonnyal nagy változás következne be a világ helyzetében a bhakták tisztító prédikálásának hatására, amelyet az Úr Caitanya vezetett be.”
Prabhupāda elmagyarázza: “Nem kérünk senkit arra, hogy először változtasson a helyzetén, s aztán jöjjön hozzánk. Nem, mi csak arra kérünk mindenkit, jöjjön velünk, s énekelje: Hare Kṛṣṇa Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa Hare Hare / Hare Rāma Hare Rāma, Rāma Rāma Hare Hare, mert mi tudjuk, hogy pusztán attól, hogy valaki Kṛṣṇáról hall vagy Róla beszél, élete megváltozik. Új fény ragyog majd fel előtte, és élete sikeressé válik.” (SB 4.7.44 magyarázat)
A vaiṣṇavák felette állnak a brahminikus kultúrának, a kasztrendszernek, sőt még a varṇāśrama dharmának is. A vaiṣṇavák eljutottak a védikus irodalom megértésének legmagasabb szintjére és megszabadultak a hamis ego szoros kötelékétől. Egy vaiṣṇava minden élőlény, még az ellenségei számára is csak a legjobbat kívánja. Ha valakiből vaiṣṇava lesz, függetlenül a születésétől vagy korábbi tetteitől, őt magasabbnak kell tekinteni még a brāhmanánál is.
A vaiṣṇavák mentesek az irigységtől és realisták, mert helyreállították kapcsolatukat a Legfelsőbb Úrral, Kṛṣṇával. Nem kell nekik a hírnév vagy a befolyás, nem érdekli őket az sem, hogy a mennyei bolygókra kerülhessenek. Ha szolgálhatják imádandó Urukat, azt sem bánják, ha millió és millió alkalommal meg kell születniük, vagy a pokolban kell lakniuk.
Bhaktivinoda Thākura így magyarázza a vaiṣṇava kultúra befogadó jellegét a Tattva Viveka-Tattva Sūtra című művében: “A bhakti magában foglalja az összes olyan tulajdonságot, amely kedvező mások számára, mint a kedvesség, barátságosság, megbocsátás, jótékonyság, tisztelet stb. Nehézségek esetén jótékonyság, orvosság, ruhák, élelem, víz, menedék stb. biztosításával, iskolai és lelki tárgyak oktatásával… mindez benne van az odaadás kultúrájában.”
Narottama Dāsa Thākura így énekel:
“Óh, vaiṣṇava gosvāmī, kérlek, légy könyörületes hozzám.
Csak te tudod megtisztítani az elesett lelkeket.
Merre lehet ilyen könyörületes személyiséget találni,
Akinek pusztán a jelenlététől minden bűn messzire menekül?”
A Krisna-tudat egyik nagy nyílt titka, hogy a vaiṣṇavák szolgálata és tisztelete gyors előrehaladást tesz lehetővé.
A szerzőről: Saṅkīrtana Dāsa hosszú ideje tagja az Új Vṛndāvana-i közösségnek, díjnyertes szerző és mesélő. Legfrissebb könyve, a Hanumān keresése a tudósok részéről is nagy elismerésben és díjban is részesült. Bővebb információ: www.mahabharata-project.com