Lágy, mint egy rózsaszál, és kemény, mint a villámcsapás – Szombaton ünnepeltük Śrīla Prabhupāda megjelenési napját.
Így kezdődött minden: „1965. szeptember 17-én az őrség egyik hajóján állomásoztam a bostoni kikötő térségében, amikor a Jaladuta, amelyen Śrīla Prabhupāda utazott (Indiából az USA-ba), elhaladt nem messze tőlünk. Ahogy két hajó találkozásakor szokás, “tisztelegnek” egymásnak azzal, hogy leengedik, majd ismét felhúzzák a hajó zászlaját. Az amerikai zászlót ajánlottam tisztelgésként a Jaladuta előtt, és amikor felnéztem, egyenesen Śrīla Prabhupāda tekintetével találkozott a szemem. Teljesen megállt az idő, ahogy ragyogó alakjára szögeztem a tekintetem és minden megszűnt létezni, amíg a két hajó elhaladt egymás mellett. Bal kezét kissé felemelve intett, ezzel viszonozva a köszöntésem. Sohasem fogom elfelejteni azt a pillanatot!”
Az idézet Śrīla Prabhupāda egy későbbi tanítványától származik, aki – valami különös isteni elrendezés folytán – a parti őrségnél szolgált éppen, mikor Prabhupāda megérkezett Amerikába. śrīla Prabhupāda egy fél életnyi felkészülés után, hatvankilenc évesen, hét dollárnyi indiai rúpiával a zsebében, egy teherhajó fedélzetén utazott Indiából az Amerikai Egyesült Államokba, hogy megismertesse a vaiṣṇava tanításokat a nyugati világgal.
Śrīla Prabhupādot nem tántorította el, hogy milyen körülmények közé érkezett, és hol kellett élnie: New York egyik legelvetemültebb negyedében kötött ki. És ott is gyakorlatilag csak egy padláson élt. A környéken élő hippik figyelmét felkeltette, hogy itt van egy Swami, aki nem drága lakosztályokban lakik, nem úgy él, mint a legtöbb Swami, akik akkoriban kezdtek nyugatra özönleni Indiából. Érezték, látták, hogy itt egy minden porcikájában, megnyilvánulásában hiteles tanítót találtak.
Ahogyan kezdték a tanításait és a személyét megismerni, azt látták, hogy olyan lágy volt, mint egy rózsa, és közben olyan kemény is, mint a villámcsapás. Ellentmondásos lenne? Csak mint az élet. Mert olyan volt Ő, mint az élet. A valódi élet. Mert Śrīla Prabhupāda a lelki világ, Kṛṣṇa tanítását hozta el nyugatra. Ahogyan Kṛṣṇa is olyan kemény, mint a mennykőcsapás, és olyan lágy, mint egy rózsa, mikor a Bhagavad-gītāban egyszerre beszél Arjunának arról, hogy harcoljon, mert erről szól az élet, és hogy szeressen, mert erről szól az élet. Pontosan ugyanígy, és ugyanezt a valódi szeretetet közvetítette Śrīla Prabhupāda, mikor olyan keményen beszélt az anyagi testről, anyagi azonosításokról, önigazolásról, önámításról, társadalmi osztályokról, nemekről, és minden illuzórikus anyagi dologról, – mint a mennydörgés, ami a villám erejével és fényével nyitja a fülünket és a szemünket a valóságra, de közben olyan szépséget és szeretet adott, mint a leglágyabb rózsa. Hiszen a lélek és Isten eredeti kapcsolatának a csodáját közvetítette.
Śrīla Prabhupāda legfontosabbnak azt tartotta, hogy mindenki ugyanolyan eséllyel kapja meg a lelki tudást, lelki képzést, hiszen a lelki tudás a valódi boldogsághoz vezető út kulcsa. Mindenki, mindegy, hogy nő, férfi, fehér vagy fekete, szegény, vagy gazdag. Az élete ezt tökéletesen alá is támasztja. De ehhez hozzátartozott, hogy mennydörgésszerűen világított rá mindenre, ami hamis. Mindenre, ami az anyagi azonosításhoz, az álomszerű, illuzórikus léthez tartozik. Hamis tanítókra, hamis mentalitásra, az illuzórikus önigazolásainkra, a modern civilizáció hazugságaira. Nem csak illatos, de már rothadásnak indult (szó)virágokkal simogatta a tanítványai elméjét, tovább mélyítve az illúziójukat, hanem olyan világosságot hozott az életükbe, mint ahogyan mennydörgés hangja és a villám fénye ébreszt fel az álmunkból, és világítja meg a fényével a tudatunkat. Mert ez a valódi egység, a valódi szeretet harmóniája: Śrīla Prabhupāda Kṛṣṇa az Istenség Legfelső Személyisége szeretetét hozta a világunkba. És a villámlás fényében végül feltűnnek majd a valóság lágy és gyönyörű virágos ligetei, erdői, mezői… és ott pedig Isten, Kṛṣṇa és örök társai.
„Ilyen egy rendkívüli személyiség elméjének természete. Néha olyan szelíd, mint egy virágszál, néha pedig oly kemény, mint a mennykőcsapás.” Śrī Caitanya-caritāmṛta, Madhya 7.72
Śrīla Prabhupāda egy régi indiai barátja így emlékezett vissza az Indiában, Vṛindāvanában együtt töltött időkre és Śrīla Prabhupāda mennydörgésszerűen szigorú lelki gyakorlataira és sztenderdjeire, illetve szívének végtelen lágyságára, szeretetére: “Soha nem láttam még senkit, akinek ilyen lelki gyakorlatai lettek volna. Egész életemben Vrajában éltem, de soha nem láttam hozzá foghatót… Akkoriban a templom (ahol Śrīla Prabhupāda is élt) még meglehetősen lemondott, kiépítetlen, és nagyon sáros, koszos volt… Az én szobám még most is ugyanott van, ahol 1964-65-ben volt. Sokszor hallottam éjfél körül sírás hangjait Rūpa Gosvāmī samādhi-mandirja közeléből. De nem tudtam, ki volt az, mert inkább aludni próbáltam.”
“De egy éjszaka, épp telihold volt, mikor újra hallottam a hangot. Fölmásztam a házunk tetejére és benéztem Rādhā-Dāmodara templomának udvarába. Valami elképesztően elbűvölő dolgot láttam. Śrīla Prabhupāda söpört ott Rūpa Gosvāmī samādhijánál (emlékhelyénel). Egy kis seprűvel előre hajolva söpörte a földet, és így sírt: “Ó Rūpa! Ó Sanātana! Ó Gurudeva! Kérlek adjátok a kegyeteket! A kegyetek nélkül semmit nem tudok tenni. Adjátok a kegyeteket! Adjatok erőt, hogy be tudjam teljesíteni, amit kértetek tőlem.’ Ekkor döbbentem rá, hogy ő sírt, és söpört így, szinte minden éjjel.”
Acyutānanada Dāsa