Ez a cikk eredetileg a Vissza Istenhez Magazinban jelent meg, 1984-ben.
Európa a 15. században jelentős társadalmi és kulturális átalakuláson ment keresztül, amit a történetíró Jules Michelet, aki áhítattal tekintett vissza erre az időszakra, „reneszánsznak’, vagyis „újjászületésnek” nevezett el. A hosszú középkor világképét oly mértékben uralták az örökkévalóságról szóló pompás látomások, hogy az embereknek alig maradt idejük akár futó pillantást is vetni erre a múlandó földi világra, és elméjüket olyannyira foglalkoztatták a végső dolgok – a Halál, a Végítélet, a Menny és a Pokol –, hogy az életet csak nehéz próbák sorozatának és felkészülésnek tekintették. Olyan társadalomban éltek, melynek felépítését merev hierarchia jellemezte, és a nehéz gürcölésen alapuló gazdaság tartotta fenn. Most azonban mindez véget ért. Mint egy álmából ébredő ember, aki próbálja elhessegetni a fejéből a homályos álomképeket, Európa életre kelt, feléledtek érzékei, és mintha most először pillantotta volna meg az egész hatalmas világot, amely oly elbűvölően terült el a szeme előtt, titokzatos ígéretekkel telve, végtelen lehetőségekkel hívogatva.
Pico della Mirandola „Az ember méltóságáról” írt értekezést. Michelangelo még mindig vallásos témákat ábrázolt, de kőbe faragta a tökéletesen arányos testű, simaizmokkal dicsekvő Dávid kecsességét és erejét, mintegy a férfitestet dicsőítő himnuszként, miközben a freskó-festők mindenfelé éretten telt, végtelenül elbűvölő Madonnák hajlékony tagjaival és ragyogó arcával díszítették a falakat. A merész felfedezők eddig feltérképezetlen tengereknek vágtak neki, és új világokra bukkantak, amelyek felfedezésre és kizsákmányolásra vártak.
Ellenállhatatlan kíváncsiságát követve Leonardo da Vinci a jegyzetfüzeteiben alapos tanulmányokat vetett papírra, amelyek az emberi anatómia bonyolultságának legmélyére ástak, illetve a madarak repülésének mechanikáját vizsgálták. Egy újfajta, az ember által létrehozott gazdagságra alapozva kialakult az új, self-made arisztokrácia, megjelentek a „kereskedő fejedelmek”, akik tágas határokat felölelő birodalmakat hoztak létre a kereskedelem, a bankrendszerek és a manufaktúrák elterjedése révén. Ennek hatására bekövetkezett egy nagy eltolódás az emberek világnézetében, a hangsúly átkerült Istenről az emberre és az anyagra, és megszületett a modern világ.
A 15. századi Indiában szintén beköszöntött a reneszánsz – ez azonban egy egészen másfajta változás volt. Valójában az európai folyamatoknak épp az ellenkezője zajlott. A tudósok a „bhakti reneszánszának” nevezik ezt a mozgalmat, az Isten iránti odaadás nagy újjászületésének. Ennek az erőteljes vallásos megújulásnak kiemelkedő alakja volt Śrī Caitanya Mahāprabhu.
Amikor a modern kutatók történelmi változásokat próbálnak megmagyarázni, természetesen csak a világi okokat veszik számításba – a társadalmi, politikai, gazdasági és más hasonló tényezőket. Én azonban itt egy másféle okot szeretnék vizsgálni: az istenit. A Bhagavad-gītā röviden elmagyarázza, hogyan és miért történik az, hogy az Isten időről időre rendszeresen beavatkozik az emberi történelem folyamatába: „A jámborok felszabadítása, a gonoszok megsemmisítése, valamint a vallás elveinek visszaállítása végett korszakról korszakra megjelenek én” – jelenti ki Kṛṣṇa. (4.8.)
Bevezető jellegű szentírásként a Bhagavad-gītā inkább csak tömören összefoglalja a fő elveket. A magasabb szintű írások, mint a Śrīmad-Bhāgavatam további információkat nyújtanak. Śrīla Prabhupāda ezekre az írásokra alapozva kommentálja a Bhagavad-gītā kijelentését: „Az, hogy az Úr csak Indiában jelenhet meg, nem helytálló feltételezés. Bárhol megjelenhet, amikor csak úgy kívánja. Minden inkarnációjában csupán annyit mond a vallásról, amennyit akkor az ott élők adott körülményeik között megérthetnek. A misszió azonban mindig ugyanaz: az embereket az Isten-tudat felé vezetni s a vallás elveinek betartására ösztönözni. Néha személyesen száll alá, néha hiteles képviselőjét küldi el fiaként vagy szolgájaként, néha pedig bár Ő maga jön, valamilyen rejtett formában jelenik meg.”
Miért kellene az Istennek újra meg újra megjelennie? Végül is az Isten tökéletes, csak képesnek kell lennie arra, hogy tökéletesen megalapozza a vallást? Nem lenne elég egy alkalom? Az anyagi világnak azonban az a természete, hogy idővel minden dolog romlásnak és hanyatlásnak indul, és bár az Isten tévedhetetlen, az emberi lények, akik megkapják és továbbítják Isten utasításait, nagyon is könnyen tévedésbe esnek. Ennek következményeképp a vallási hagyományok, melyeket Isten megalapoz, kompromittálódnak, aláaknázza őket a világi szellem, és így idővel felbomlanak. Amikor a vallás hanyatlik, és ennek következményeképp elterjed a vallástalanság, Isten alászáll a Földre, hogy orvosolja az egyensúlyvesztést, és újra visszaállítsa az igazság alapelveit. Isten rendszeres közbeavatkozása rendkívül fontos. Kṛṣṇa megjegyzi a Bhagavad-gītāban, hogy ha Ő nem cselekedne így, akkor „romba dőlnének a világok” (3.24.)
A reneszánsz-kori Európa egyértelmű példája a vallás hanyatlásának. Ezerötszáz évvel korábban Jézus Krisztus, Isten Fia megjelent a római birodalom egy távoli zugában, és amennyire lehetett, tanította a vallás elveit. A követői, akik adoptálták és átformálták a görögök filozófiai hagyományait, valamint a rómaiak gyakorlati és anyagi hagyatékát, végül létrehoztak Európában egy Isten-központú civilizációt. Ám a reneszánsz, mint a szekularizáció nagy mozgalma, ennek a civilizációnak a pusztulását jelentette. A papok evilágisága és korrupciója megrontotta az egyház spirituális erejét (amit bárki tanúsíthat, aki ismeri a reneszánsz pápák történetét). Habár Luther Márton és más reformerek megkísérelték helyreállítani a kereszténység tisztaságát, akaratlanul is eszközt adtak az európai uralkodók kezébe arra, hogy kiszabaduljanak a vallásos irányítás alól. Így a reformáció is nagymértékben hozzájárult a középkori Isten-központú civilizáció széthullásához.
Európa tizenötödik-tizenhatodik századi történelme jól illusztrálja a Bhagavad-gītāban leírt vallási hanyatlást, ugyanakkor Indiában ugyanez az időszak az isteni restaurációt mutatja be. Ennek az ügynek transzcendentális képviselője volt Śrī Caitanya, aki a ma Nyugat-Bengálnak nevezett területen jelent meg 1486-ban, mindössze négy évvel azután, hogy Luther megszületett Németországban.
Egy személyt akkor fogadhatunk el Isten inkarnációjának, ha említés esik róla a szentírásokban. Az Úr Caitanya eljövetelét számos szentírás megjövendölte. A Śrīmad-Bhāgavatamban ez áll: „A Kali korszakban az intelligens emberek együttes énekléssel fogják imádni Isten inkarnációját, aki folyton Kṛṣṇa neveit énekli. Habár arca nem feketés, mégis Ő Maga Kṛṣṇa. Kísérete, szolgái, fegyverei, bizalmas társai fogják kísérni.” (11.5.32.)
Ez a vers egy különleges avatārként, „yuga-avatārként” azonosítja az Úr Caitanyát. A védikus irodalom a történelmet ciklikusnak írja le, amely négy nagy korszak, a yugák körforgása révén halad előre. A ciklus első korszaka a Satya-yuga, a végtelen lelki és anyagi jólétet jelentő aranykor, majd minden ezt követő korszakban folyamatos hanyatlást tapasztalunk. A Kali-yuga – az utolsó és legromlottabb korszak – kezdete óta ötezer esztendő telt el. „Kali vaskorszakában – mondja a Bhāgavatam – az emberek rövidéletűek, örökké civakodnak, lusták, félrevezetettek, szerencsétlenek s legfőképpen mindig zavarodottak.” (1.1.10.)
A vallási gyakorlatot úgy kell kialakítani, hogy illeszkedjen az adott korszak sajátos jellemzőihez. A Satya-yuga számára megfelelő meditációs gyakorlatok például nem lesznek hatékonyak a Kali-yugában. Az emberek már nem rendelkeznek kellő idővel, elszántsággal és lelki békével, hogy megfelelően tudjanak meditálni. Így az Úr minden korszakban leszáll yuga-avatārként, azért, hogy bevezesse a megfelelő vallási formát. A Śrīmad-Bhāgavatam szerint az Úr Caitanya a Kali-korszak yuga-avatārja.
A Bhāgavatam azt is leírja, hogy a speciális vallási gyakorlat, amelyet az Úr Caitanya hirdetni fog, a saṅkīrtana, az Isten nevének közösségi éneklése. A saṅkīrtana különösen alkalmas a Kali-yugában, mert egyszerre könnyű és rendkívül erőteljes. Ebben a korban annyira beteg lelkiállapotban vagyunk, amit csak a legerősebb orvosság tud meggyógyítani. És a gyógyszert csak akkor fogjuk alkalmazni, ha édes és könnyen bevehető. Ezért az Úr Caitanya terjeszteni kezdte a Szent Nevet. Bármilyen civakodóak, lusták, félrevezetettek, szerencsétlenek és zavarodottak is vagyunk, a Hare Kṛṣṇát könnyedén tudjuk énekelni, és érezhető lelki eredményekkel. Egyszerre megízlelhetjük a transzcendentális boldogságot és érezzük, hogy eltűnik a kéjvágy, a mohóság és a düh. Az Isten nevének mérhetetlen potenciája a legszennyezettebb elmét is megszabadítja az anyagi létezés romlottságától.
Az Úr Caitanya olyan végtelen lelki hatalommal bírt, hogy csak úgy áradtak belőle az odaadás hullámai, és elárasztották egész Indiát az istenszeretettel. Életét és tanításait kitűnően beszélte el Kṛṣṇadāsa Kavirāja Goswāmī Śrī Caitanya Caritāmṛta című művében, amelyet egyetemesen a bengáli irodalom klasszikus művének tekintenek. Kaphatunk némi képet az Úr Caitanya hatalmáról annak a leírásából, hogy milyen hatással volt az emberekre Dél-Indiai útja során. Kṛṣṇadāsa Kavirāja azt írja, hogy ha az Úr Caitanya bárkivel találkozott, arra kérte, hogy énekelje a Hare Kṛṣṇát.
„Mindenki, aki hallotta az Úr Caitanya Mahāprabhu énekét – „Hari! Hari!” –, szintén énekelni kezdte az Úr Hari és Kṛṣṇa szent nevét. Követték az Urat, mert heves vágy ébredt bennük, hogy lássák Őt.
Kis idő múlva az Úr mindegyiküket megölelte, s miután lelki energiával töltötte fel őket, meghagyta nekik, hogy térjenek haza.
Ezek a felhatalmazott emberek aztán mind visszatértek a saját falujukba, s attól kezdve örökké Kṛṣṇa szent nevét énekelték, s közben néha nevettek, sírtak és táncoltak is.
Aki ilyen erőt kapott, az bárkit meglátott, mindenkit arra kért, hogy énekelje Kṛṣṇa szent nevét. Így aztán a falu apraja-nagyja az Istenség Legfelsőbb Személyisége bhaktája lett.
A más falvakból érkező emberek, akik azért jöttek, hogy találkozzanak egy ilyen felhatalmazott személyiséggel, pusztán attól, hogy meglátták őt és elnyerték pillantása kegyét, épp olyanná váltak, mint ő.
Amikor ezek az emberek, akik így szintén megkapták ezt a hatalmat, visszatértek a falujukba, ők is bhaktákká változtatták a falu népét, s amikor egy másik faluból érkeztek hozzájuk látogatók, őket is megtértették.
Így aztán ahogy ezek a felhatalmazott emberek faluról falura jártak, Dél-Indiában mindenki bhakta lett.” (C.c. Madhya 7. 98-105.)
Amikor Kṛsṇa az Úr Caitanyaként jelent meg, volt egy különleges vonása: habár az Úr Caitanya maga Kṛṣṇa, nem Istenként jelent meg, hanem az Úr bhaktájakánt. Két oka van, hogy az Úr miért öltötte fel saját bhaktájának szerepét: az egyik külsődleges és nyilvános, a másik bensőséges és bizalmas.
A külső oka annak, hogy az Isten bhaktaként jelenik meg, az, hogy a lehető legvonzóbb és legerőteljesebb módon akarja tanítani az Isten nevének éneklését. Azzal, hogy eljátssza saját híve – a legnagyobb bhakta – szerepét, Kṛṣṇa önnön páratlan példájával tudja megmutatni a tiszta odaadó szolgálat nagyszerűségét. Mivel az Úr Caitanya maga Isten, aki felfedi előttünk, hogyan szeretné, hogy szolgáljuk Őt, így tanításai a lehető legtekintélyesebb forrásból származnak.
Az, hogy mi volt az Úr titkos és bensőséges oka arra, hogy leszállt az Úr Caitanyaként, már nehezebben felfogható, és ennek megértéséhez be kell lépnünk az Úr bizalmas belső kedvteléseibe.
Szerző: Ravindra Svarupa Dasa
Folyt. köv.