A templomok a vallásos élet természetes velejárói, s minden nagy vallási hagyományban jelentős szerepet játszanak. Újabban azonban sok valláson belül jelentek meg olyan irányzatok, amelyek megkérdőjelezik a templomok fontosságát. Cikkünkben ezt a kérdést vizsgáljuk meg a védikus filozófia szemszögéből.
Vallás: személyes vagy közösségi ügy?
A vallások formális, mindennapi gyakorlatait az határozza meg, hogy mi a hívők vallásról alkotott felfogása, s hogy milyen szerepet szánnak életükben a vallásnak. A modern korban, amikor egyre többen térnek vissza a vallási gyakorlatokhoz (akár úgy, hogy felelevenítik a régi családi hagyományokat, akár úgy, hogy az istenkeresés más útjain indulnak el), szinte mindenkiben megfogalmazódik a kérdés, hogy mi is a vallás, az Istennel való kapcsolat szerepe az életünkben. Sokan, csalódva az általuk megismert vallási formákban és intézményekben, megtartják ugyan az adott vallás szellemiségébe vetett hitüket, a lelki gyakorlatokat és a vallásosságot azonban személyes, belső ügyként élik meg. Ez önmagában nem baj, hiszen a vallás célja a Védák szerint is az, hogy mindig emlékezni tudjunk az Úrra és soha ne feledjük el Őt (smartavyaḥ satatam viṣṇur). Ez az attitűd azonban néha odáig fajul, hogy az illető számára a vallás csupán egyfajta hitrend szer vagy világnézet lesz, amely elveszíti gyakorlati szerepét, és semmilyen hatást nem gyakorol a mindennapjaira, a személyiségére. Ez az állapot azonban nem sok haszonnal kecsegtet, hiszen tudjuk: hiába van otthon az embernek egy jó szakácskönyve, önmagában ettől még nem fog tudni jól főzni!
Ennek az ellentéte az, amikor egy vallás vagy egyház túlságosan, szinte kizárólagosan a külsőségekre, a rítusokra, a ceremóniákra helyezi a hangsúlyt, már-már minden belső tartalom nélkül. Azok a vallási vezetők pedig, akik életvitelükkel nem képviselik a szent tanítást, nem sok tiszteletet ébresztenek az őszinte hívekben. Sok esetben mégis azt tapasztaljuk, hogy az effajta vallási gyakorlatok meglehetősen népszerűek manapság, mivel sokan beérik a felszínes látszatvallásossággal is.
Szervezett vagy szervezetlen vallás?
A kérdés tehát adott: szükség van-e egyházakra ahhoz, hogy a hívők megfelelően tudják gyakorolni a lelki életet? A fentieket tekintetbe véve, a legmegfelelőbb megoldásnak az arany középút látszik, vagyis egy olyan szervezett, intézményes vallás, amely egyfelől lelki gyakorlatokban és képzésben részesíti a híveit, s megteremti a prédikálás és egyéb vallásos tevékenységek feltételeit, másrészt biztosítja, hogy tanítói (a papok, lelkészek, rabbik, brahmānak stb.) a megfelelő erkölcsi normák szerint élhessenek. Azokat a lelkészeket pedig, akik visszaéléseket követnek el, vagy más, etikailag kifogásolható tevékenységeket folytatnak, megrója, illetve kizárja a soraiból. Vizsgáljuk meg, hogy egy ilyen intézménynek mik az előnyei a szervezetlen vallásgyakorlattal szemben:
- Az egyház meghatározhatja a lelki gyakorlatokra, a hívők életvitelére és a filozófiai tanokra vonatkozó normákat, amelyet a tagok egységesen betartanak. Ezáltal könnyebben megelőzhetőek a filozófiai és a gyakorlati elvektől való elhajlások. Az egyházi intézményesülést mellőző vallások általában elvesztek a történelem süllyesztőjében.
- Megfelelő belső struktúra esetén, ahol minden tagért felelősséget vállal valaki, az egyház könnyebben meg tudja szervezni a gyülekezet képzését, oktatását és személyes lelki problémáinak megoldását.
- Az egyház közösségformáló ereje segíti a felnövekő nemzedékeknek az egyház struktúrájába való beilleszkedését, valamint az egyházfejlesztésre és a prédikálásra irányuló törekvéseket.
- Az egyház, mint intézmény hivatalos kapcsolatokat tud kialakítani és fenntartani más egyházi, állami és társadalmi intézményekkel, így nem szigetelődig el a külvilágtól.
A Krisna-hívők közössége
A védikus hagyományban Kṛṣṇa híveit bhaktáknak nevezik, közösségüket pedig sādhu-saṅgának, vagyis a szentek gyülekezetének. Satām prasaṅgān mama-vīrya-saṁvidaḥ. A bhakták mindig arra törekszenek, hogy a bhakták közösségében szolgálják Kṛṣṇāt. A vaiṣṇava filozófia egyik alaptanítása az, hogy az odaadó szolgálatban való fejlődést a bhakták társasága elősegíti, a materialistáké pedig akadályozza. Ez természetes is, hiszen azok az emberek, akikkel kapcsolatban vagyunk – azaz akikkel találkozunk, beszélgetünk, együtt eszünk, alszunk, dolgozunk, élünk –, hatnak a tudatunkra (saṅgāt sañjāyate kāmaḥ). Ha sokat tartózkodunk materialisták között, az az anyagi vágyainkat fogja táplálni, a transzcendentalisták társasága viszont a lelki fejlődés iránti vágyunkat erősíti majd. Az egyháznak tehát az is nagyon fontos szerepe, hogy minél több lehetőséget biztosítson a híveknek az együttlétre, melynek középpontjában Kṛṣṇa szolgálata áll. Erre a templomok remek lehetőséget nyújtanak, ahol a hívek minden reggel és este közös lelki gyakorlatokon vehetnek részt, és együtt énekelhetnek, beszélgethetnek Kṛṣnáról. Még ennél is jobb, ha az ember az egész napját a bhakták társaságában töltheti. Erre a célra alakultak meg a Kṛṣṇa-tudatos farmközösségek, ahol a családos hívek a megélhetésükre valót is elő tudják teremteni.
Azok, akik a Kṛṣṇa-tudatos központoktól távol élnek, a saját otthonukban is kialakíthatnak egy kis templomot, ahová másokat is meghívhatnak Kṛṣnáról szóló közös beszélgetésekre. Ez a nāma-haṭṭa-saṅgának nevezett rendszer évszázadok óta működik sikeresen Bengália falvaiban. A hívek természetesen nem-hívő családtagjaikhoz, ismerőseikhez fűződő szeretetteljes kapcsolatukat is ápolják.
Az Úr Caitanya mozgalmának legfőbb célkitűzése az, hogy minél több ember ismerhesse meg Kṛṣṇa tanításait, a tagok ezért arra törekszenek, hogy változatosan, sokszínűen mutassák be e tanításokat (yāre dekha, tare kaha kṛṣṇa-upadeśa).
Templomok minden házban
Említettük, hogy a templom egy olyan hely, ahol Isten imádata folyik. A vaiṣṇava templomokban Kṛṣṇa mūrti–formáit avatják be és imádják. Ezek a szobrok nem bálványok, hanem Kṛṣṇa hiteles képviselői, melyeket a védikus szentírások előírásai alapján alkotnak meg. Az Úr ebben az arcā-vigraha formában anyagi érzékeink számára is felfogható módon jelenik meg, hogy látásunkat, hallásunkat, ízlelésünket, szaglásunkat, tapintásunkat is az Ő szolgálatába tudjuk állítani. Mindehhez a templom épülete biztosít megfelelő teret, s arra is lehetőséget nyújt, hogy az emelkedett bhakták társaságában elsajátíthassuk az odaadó szolgálat folyamatát. A mūrti imádatára és ételünk felajánlására otthon is van mód, de mivel az imádat szintje itt nem olyan magas, és a bhaktákkal való együttlétre is kevesebb a lehetőség, a templomi és az otthoni vallásgyakorlás szerepe egyaránt fontos.