Bár az Úr Caitanyát Kṛṣṇa rejtett inkarnációjaként ismerjük, az életrajzírói által hátrahagyott beszámolók felfedik isteni mivoltának megnyilvánulásait.
Az Úr Caitanya – a közönséges emberi lényekkel ellentétben – nem anyja méhében fogant, ondóváladék által. Saját szabad akaratából, tizenkét hónappal az eljövetele előtt csodálatos módon belépett apja szívébe; onnan pedig áthelyezte magát anyja méhébe, ahogyan azt körülbelül 4500 évvel korábban is tette, amikor az Úr Kṛṣṇaként jelent meg. Az Úr Caitanya 1486. február 18-án, a nyugat-bengáli Māyāpurban, egy teljes holdfogyatkozás idején jelent meg e világban.
A Viśvambhara nevet kapta, ami azt jelenti, “aki védi és fenntartja a világegyetemet”. Ám a Nimāi és Gaurāṅga becenévvel is illették – Nimāi, mert egy nímfa alatt született, és Gaurāṅga (ami azt jelenti, hogy “arany végtagok”), mert aranyszínű volt a bőre. A Kṛṣṇa Caitanya (“mindent vonzó életerő”) nevet akkor kapta, amikor huszonnégy évesen lemondott szerzetes lett.
Az Úr Caitanya horoszkópja világosan megmutatta, hogy egy intellektuális zseni, egy csodálatos vallási tanító, és a világ megmentője lesz. A védikus asztrológia szerint pedig a talpán lévő egyedi jelek – zászló, kagyló, korong, hal, villám – kétségtelenül azt jelezték, hogy Ő Isten megtestesülése. Ezek a jelek már az Úr Kṛṣṇa talpán is láthatóak voltak. Ráadásul az Úr Caitanya teljes alakja – az orra, a karjai, az álla, a szemei, a térdei, a bőre és így tovább – egy nagyszerű vagy isteni személyiség mind a harminckét jegyét magán viselte, az Úr Kṛṣṇához hasonlóan.
A felnőttek megtréfálása
Az Úr már csecsemőként is világossá tette, hogy küldetése az lesz, hogy segítsen az embereknek Isten-tudatossá válni. Például gyakran kezdett hangosan sírni, ám amikor édesanyja barátai tapsolni kezdtek és Isten neveit énekelték, abbahagyta a sírást és mosolyogni kezdett. Amikor azonban azt hitték, hogy teljesen megbékélt és abbahagyták az éneklést, újból sírva fakadt. Így ismét Isten neveit énekelték, és Ő ismét abbahagyta a sírást és mosolyogni kezdett. Ez volt az Ő ravasz trükkje arra, hogy az emberek egész nap Isten szent neveit zengjék, s mindez isteni boldogsággal áldja meg őket. Egy idő után ez a szent tevékenység rendszeres, szórakoztató játékká vált, amely nevetést, örömöt és csodálatot váltott ki az Őt körülvevő szeretetteljes hölgyek életében.
Miért rejti el az Úr a valódi kilétét
Az Úr Caitanya még a szüleinek is – akik Isten nagy bhaktái voltak – ritkán fedte fel valódi kilétét. Azt akarta, hogy a Vele való kapcsolatot inkább a közvetlenség, mintsem a tisztelet és félelem hassa át. Ez a szorosabb kapcsolat több örömet és elégedettséget ad Istennek, mert bensőségesebb és szeretetteljesebb. Ezt a közelséget azonban csakis a rendkívül meghódolt és odaadó szolgáinak tartja fenn.
Így hát az Úr Caitanya szülei nem Istennek tekintették Őt, inkább kicsiny, függő, szeretetre méltó gyermeküknek. Védelmezőinek és gondviselőinek tekintették magukat, még akkor is, ha Ő az, aki az egész világot védelmezi és gondját viseli. Mint hamarosan látni fogjuk, bár az Úr élvezi, ha a tehetetlen, ártatlan kisgyermek szerepét játszhatja, amikor úgy kívánja, nyomban képes felfedni isteni természetét és hatalmát.
Zavarba ejtett tolvajok
Egy nap az Úr Caitanya arany díszeket viselve, magányosan csellengetett otthona közelében. Két tolvaj ólálkodott a környéken, akik ki is szúrták a gyermeket. Csillogó díszei vonzották őket, ezért úgy döntöttek, ellopják azokat. Mivel az utcán sokan voltak, elhatározták, hogy úgy rabolják el a fiút, hogy úgy tűnjön, mintha játszanának Vele.
Az egyik tolvaj megkérdezte: “Fiam, hol kószáltál ilyen sokáig?”.
A másik tolvaj erre azt mondta: “Gyere fiam, menjünk haza”.
Az Úr elmosolyodott, és azt mondta: “Igen, menjünk haza”.
Az egyik tolvaj a vállára ültette az Urat, a másik pedig cukorkát adott neki. Aztán elindultak a saját házuk felé, ahol azt remélték, hogy ellopják tőle az ékszereket és megölik a gyermeket.
Miután a tolvajok kissé távolabb kerültek az Úr szomszédságától, az Úr családtagjai észrevették, hogy bizony nincs a ház közelében. Rendkívül nyugtalanok lettek, mindenhol keresni kezdték Őt, és így kiáltoztak: “Nimāi! Nimāi!” Mivel sehol sem találták, kétségbeestek. Úgy érezték, mintha a saját életüket lopták volna el tőlük.
Miközben a tolvajok vitték az Urat, misztikus dolog történt. Az Úr játékosan elhomályosította elméjüket. Először is arra késztette őket, hogy a rossz irányba menjenek, méghozzá visszavezette őket a saját házához. Amikor aztán odaértek, azt hitték, a saját házukban vannak.
“Jól van, fiam – mondta az egyik tolvaj -, “itthon vagyunk”.
“Igen, itthon vagyunk” – válaszolta az Úr. ” Úgyhogy nyugodtan letehetsz!”.
Ahogy a tolvaj a földre rakta az Urat, az Úr meglátta a távolban a családtagjait, akik még mindig kétségbeesve keresték őt és kiáltoztak utána. Odaszaladt az apjához, aki felkapta és megölelte Őt. A család minden tagja mérhetetlenül megkönnyebbült és boldognak érezte magát.
Ekkor az Úr akaratából a tolvajok hirtelen rájöttek, hogy egyáltalán nem az otthonukban vannak. Valójában pontosan ott voltak, ahonnan elindultak. Vajon hogyan lehettek ilyen alaposan megtévesztve, csodálkoztak. A fiú családtagjai láttán megijedtek, hogy letartóztatják őket, így aztán olyan gyorsan iszkoltak el a környékről, ahogy csak tudtak.
Az Úr Caitanya felfedi isteni alakját
Egy nap egy zarándokúton lévő jámbor brāhmaṇa, aki mindig Kṛṣṇa nevét zengte, az Úr Caitanya háza közelébe tévedt. Amikor az Úr apja, Jagannātha Miśra meglátta ezt a ragyogó bhaktát, behívta őt a házba, és illő módon tiszteletét tette.
Jagannātha Miśra azt kérdezte: “Mit szólnál, ha elrendezném, hogy főzhess?”.
“Ahogy kívánod” – válaszolta a szent.
Jagannātha Miśra különféle élelmiszereket hozott neki, a szent pedig boldogan nekilátott a főzésnek. Amikor az étel elkészült, a brāhmaṇa elkezdte felajánlani azt az Úr Kṛṣṇa házi Istenségének. Éppen ekkor lépett be a szobába az Úr Caitanya, a gyermek. Rámosolygott a brāhmaṇára, fogott egy marék rizst, és megette.
“Ó, ne!” – kiáltotta a brāhmaṇa. “Ez a nyughatatlan fiú ellopta Kṛṣṇa ételét.”
Mivel az ételt először az Úr Kṛṣṇának szokás felajánlani, a gyermek azzal, hogy először evett belőle, nyilvánvalóan alkalmatlanná tette azt Kṛṣṇának.
Jagannātha Miśra belépett a szobába, és észrevette fia vétkét. Dühösen és zavartan meg akarta ütni a fiát, hogy megleckéztesse, ám a brāhmaṇa megállította, mert megértette a gyerekek pajkos természetét. Ekkor Sacī Devī, az Úr édesanyja, hogy elejét vegye a további lopásnak, átvitte Őt egy szomszédos házba, és figyelmesen szemmel tartotta.
Jagannātha Miśra ismét ellátta élelmiszerrel a brāhmaṇāt, aki újra örömmel látott neki a főzésnek. Amikor az étel elkészült, a szent ember ismét elkezdte felajánlani azt az Úr Kṛṣṇának.
Eközben a szomszéd házban az Úr Caitanya misztikus módon mindenkit arra késztetett, hogy megfeledkezzenek Róla. Kisurrant a házból, és hazatért. Amikor látta, hogy a brāhmaṇa épp felajánlja az ételt az Úr Kṛṣṇānak, rámosolygott, fogott egy marék rizst, és megette.
“Jaj, ne!” – kiáltotta a brāhmaṇa.
Amikor Jagannātha Miśra meglátta, hogy fia mit tett, eltökélte, hogy lesújt Rá. A brāhmaṇa azonban visszatartotta őt és bölcselkedően így szólt: “Azt hiszem, ma nem az a sorsom, hogy olyan ételt egyek, amit az Úr Kṛṣṇa fogyasztott”.
A családtagok rábeszélték a brāhmaṇāt, hogy főzzön újra. De hogy biztosak legyenek abban, hogy az Úr nem fog ismét beleavatkozni a felajánlási szertartásba, bezárták Őt a szobájába. Apja nemcsak, hogy őrizte az ajtót, de még be is reteszelte kívülről.
Amikor a bhakta befejezte a főzést, ismét felajánlotta az ételt az Úr Kṛṣṇānak. Ebben a pillanatban az Úr Caitanya mindenkire álmot bocsátott a házban. Aztán misztikus módon belépett a konyhába, és megjelent az ételáldozat mellett.
Amikor a szent ember meglátta Őt, felkiáltott: “Ó, ne!”
Az Úr azonban így válaszolt: “Amikor felajánlottad az ételt, megkértél Engem, hogy jöjjek és egyek belőle. Így hát eljöttem. Mindig is látni akartál Engem, ezért most kinyilvánítom magam neked.”
Hirtelen a gyermek az ifjú Úr Kṛṣṇaként jelent meg csodálatos nyolckarú alakjában, négy kezében koronggal, buzogánnyal, kagylókürttel és lótuszvirággal, egyik kezében friss vajat tartott, másik kezével vajat tett a szájába, a maradék két kezével pedig fuvolán játszott. Megnyilvánította továbbá Vrṇdāvana gyönyörű erdejét – legbensőségesebb kedvteléseinek
helyszínét -, gyönyörű madarakkal, fákkal, a tehénpásztorlányokkal és a tehénpásztorfiúkkal. Mindezek láttán a brāhmaṇa elájult az eksztázistól. Amikor az Úr megérintette, visszanyerte eszméletét.
Az Úr Caitanya így szóḷt: “Ó brāhmaṇa, születések óta a szolgám vagy. Amikor Kṛṣṇaként megjelentem Nanda házában, ugyanezt a formát mutattam meg neked, és megettem az általad felajánlott ételt. Te azonban nem emlékszel erre. Születésről születésre a szolgám voltál. Azok, akik nem az Én szolgáim, nem láthatják a formámat. Amit most elmondtam neked, az mind titok. Kérlek, ne mondd el senkinek. Ha jelenlegi inkarnációm jelenléte alatt felfeded, el kell pusztítsalak. Ebben az inkarnációmban elindítom a sankīrtana mozgalmat – Kṛṣṇa szent neveinek közös éneklését. Minden országban a saṅkīrtanát hirdetem majd, és minden otthonban bevezetem a tiszta, szeretetteljes odaadó szolgálatot”.
Miután megvigasztalta és kegyében részesítette a brāhmaṇāt, az Úr Caitanya elfogyasztotta a felajánlást, visszatért a szobájába, újra felvette gyermeki alakját, és visszafeküdt az ágyába. A házban mindenki más aludt még.
A brāhmaṇa ezután megette az Úr maradékát, zokogott, táncolt, énekelt, nevetett és így kiáltozott: “Minden dicsőséget Kṛṣṇának!”.
Ezzel mindenkit felébresztett. Amikor odajöttek és meglátták, hogy a brāhmaṇa békésen eszik, boldogok lettek. A brāhmaṇa el szerette volna árulni, hogy az Úr Caitanya az Úr Kṛṣṇa, ám emlékezve az Úr ijesztő figyelmeztetésére, visszafogta magát.
———
Amala Bhakta Dāsa, aki Kṛṣṇa-tudatos hangoskönyveiről ismert, a Tulasi Devi élete, a Misztikus történetek a Mahābhāratából, valamint a Misztikus történetek a Śrīmad-bhāgavatamból című könyv szerzője.