Madhupati dász, akit sokan csak Mátyásként ismernek, a hazai Krisna-hívő közösség idősebb tagjainak egyike. Amikor követni kezdte a krisnás életmódot, már túlvolt élete delén, mégis sok fiatalt megszégyenítő lelkesedéssel vetette bele magát a Krisna-tudat gyakorlatába. A „Gyermekek éve” ürügyén most arról kérdeztük, hogyan látja a gyermekei nevelésében alkalmazott elveit ma, a Krisna-tudatban tanultak tükrében.
Mikor ismerkedtél meg a Krisna-tudattal, és milyenek voltak a családi körülményeid akkor?
2001-ben csatlakoztam a mozgalomhoz, akkor már 51 éves voltam, felnőtt gyermekekkel. Szüleim ateisták voltak, de nagyon jó emberek. Mindenkinek örömmel segítettek, még akkor is, ha az számunkra hátrányt jelentett. Nagyon meleg, szerető családban nőttem fel, a szüleimet soha nem láttam veszekedni. Nagyon szép mintát adtak, igaz, nem tudtam mindig eléggé követni. Elég korán, 22 évesen nősültem, egykori általános iskolai osztálytársnőmet vettem feleségül. Most is együtt vagyunk, több mint 42 éve. Három felnőtt gyermekünk van, és már három unokánk is.
Mik voltak az elveid a gyermeknevelésben, és hogyan értékeled azokat ma, tizenhárom Krisna-tudatban eltöltött év után?
Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de mindig úgy gondolkoztam a gyermekeimmel kapcsolatban, hogy ők szuverén egyének, nem az én tulajdonaim, nem az én életem folytatói, hanem tőlem független személyiségek. Úgy tekintettem mindig, hogy kötelességeim vannak velük szemben, de jogaim nincsenek. Más szóval sohasem vártam el tőlük hálát, vagy bármilyen viszontszolgálatot, hanem feltétel nélkül rendelkezésükre álltam, és állok most is, bár erre már egyre kevesebb szükségük van így, harmincas éveikben.
Miután csatlakoztam a Krisna-tudat mozgalmához, meglepetéssel tapasztaltam, hogy ezek az elvek megfelelnek a krisnás nevelési elveknek, persze korábban nem tudtam volna megmondani, hogy ha ezek a gyerekek nem az enyémek, akkor kihez tartoznak. Ma már tudom, hogy Krisnához tartoznak, mint én magam is, az Ő elválaszthatatlan részei vagyunk, mint lelkek, és azzal, hogy a családunkba hívjuk őket, felelősséget vállalunk gyermekeinkért és kötelességet veszünk magunkra. De nemigen tudjuk fejlődésüket befolyásolni, legfeljebb – jó esetben – jó példát tudunk nekik mutatni.
Tehát a gyermek csak átutazó a családban, örök lélek, aki a szülőktől csak testet kap következő életéhez, olyan testet és olyan családot, amilyet korábbi életekben végzett tettei szerint érdemel.
Ha jól értem, úgy látod, hogy a saját gyermeked Isten tulajdona, akit Ő a te felelősségedre bízott. Ismersz erre a szentírásokból is utalásokat?
Krisna azt mondja a Bhagavad-gítában: „Amint a megtestesült lélek állandóan vándorol ebben a testben a gyermekkortól a serdülőkoron át az öregkorig, a halál pillanatában is egy másik testbe költözik. A józan embert azonban nem téveszti meg az efféle változás.” Tehát a gyermek – vendég a családban, akit ideális esetben a szülő Isten-tudatosnak nevel fel az Ő örömére és visszaviszi Hozzá. A szülőnek azonban nincs joga ragaszkodni a gyermekéhez, az is igaz azonban, hogy annak vallásos kötelessége az esetleg rászoruló szülőről gondoskodnia.
A védikus írások ezt úgy fogalmazzák meg, hogy a család olyan, mint a tenger hullámai által összeterelt hordalék: egy ideig együtt van, azután egy szélroham szétszórja valamennyi tagját. Ez a kép a nyugati családfelfogáshoz képest ridegnek, embertelennek hangzik, de úgy érzem, a család intézményének szokásos magasztalása, jelentőségének hangsúlyozása sokszor képmutatás. A szentimentális díszletek mögött sokszor a valódi törődés, az odafordulás hiánya húzódik meg. Túlságosan is sokszor fordul elő ugyanis, hogy a gyermekkel töltött időt ajándékokkal, technikai játékokkal – okostelefonnal, számítógéppel, játékkonzollal és főleg televízióval, stb. próbálják meg helyettesíteni. Az agyonhajszolt családfő pedig, aki szinte minden percét a pénzkereséssel tölti, csak később ébred rá, hogy gyermeke egykettőre felnőtt, és ezen közben soha ki nem heverhetően sérült, mert nélkülöznie kellett a család melegét.
Szép, hogy a család melegét említed, hiszen a család mégiscsak több, mint a vasúti váróteremben összeverődött idegenek csoportja. Valami összetartó erő akkor szerinted is ural egy családot, igaz?
Egy Krisna-tudatos családban igen.”…panditáh szama darsinaha…”- aki bölcs, az minden élőlényben látja az örök lelket, aki ugyanolyan helyzetben van, mint ő maga, azaz Isten elválaszthatatlan része. Ha ezt tudom, akkor azt is tudom, hogy valójában testvérek vagyunk, és így testvérként szeretjük egymást. Nem tagadható azonban, hogy a szülők, különösen az anya, a természettől fogva „be van programozva” a gyermekhez való ragaszkodásra, annak szerető szolgálatára. Egy jó család egyben felkészülési terep, „edzőterem” az Istennek ajánlott önzetlen, szerető szolgálat kifejlesztésére.
Hogyan működött ez nálatok, hiszen amikor a gyermekeid kicsik voltak, te még nem voltál Krisna-hívő?
Hadd hivatkozzak megint a Bhagavad-gítára. Krisna azt is mondja, hogy Tőle származik az ember képessége, így az intelligenciája. Úgy látszik, belülről, mint caitya guru, belső guru, már korábban megadta azt az intelligenciát, ami a gyermekneveléshez kell. A dolog pedig működik: noha a gyermekeim nem Krisna-hívők, mégis hisznek Istenben és ráadásul nagyon jó kapcsolatom alakult ki velük, ami mind a mai napig jól működik. Így tehát a szememben amellett, hogy családtagok vagyunk, egyben lelki társai is vagyunk egymásnak, és úgy érzem, ezzel tettem fel a pontot családi életem „i” betűjére. Egy édesapa számára a gyereknevelés és a gyermekek életének egyengetése azonban sohasem áll meg. Ugyan már felnőttek a gyermekeim, de támogatásomra ma is számíthatnak, az idősebb generációk pedig talán éppen az unokák nevelésében és a példamutatásban lehetnek a fiatalabbak és a társadalom segítségére.
Köszönöm a beszélgetést.
(A cikk megjelent a Vissza Istenhez Magazin 2014/júniusi (nyári) számában, amely a Gyermekek Éve kapcsán gyermekekkel kapcsolatos különszámunk.)