„A védikus civilizáció a fiúkat már életük kezdetétől első osztályú brahmacārīként [cölibátusban élő tanulóként] nevelte. Gurukulába, a lelki tanítómester iskolájába jártak, és önfegyelmet, tisztaságot, igazságosságot és sok más jámbor tulajdonságot tanultak. A legjobbak később alkalmassá váltak arra, hogy az országot irányítsák.” (SSR 6.4)
„Minden ötéves gyermeket lehet nevelni, s a Krisna-tudat megvalósításával élete nagyon rövid időn belül sikeres lesz. Sajnos azonban sehol a világon nem tanítják Krisna-tudatra a gyerekeket. A Krisna-tudatos mozgalom vezetőinek oktatási intézményeket kell nyitniuk a világ minden táján, hogy a gyerekeket tanítsák, egészen ötéves koruktól kezdve. Ezek a gyerekek nem lesznek hippik vagy a társadalom elkényeztetett gyermekei. Ellenkezőleg: mindannyian az Úr bhaktáivá válhatnak, s akkor automatikusan az egész világ arculata megváltozik.” (S.Bh. 4.12.23 m.)
„Az emberi létformában tehát az oktatási rendszernek olyan tökéletesnek kell lennie, hogy segítségével az ember megértse bensőséges kapcsolatát Istennel, Visnuval. (…) Az emberi életformában életre kelthetjük Istenhez fűződő örök kapcsolatunkat — és ez kell legyen az oktatás célja. Valójában ez az élet és az oktatás tökéletessége.” (S.Bh. 7.6.2 m.)
“Ha a lelki tanítómester őszinte, s a tanítvány nagyon komoly, a tudás jönni fog. Ez a titok nyitja. Jasyā deve para bhaktir yathā deve tathā gurau. (Svetāśvatara-upaniṣad 6.23)
A védikus tudás azok előtt tárul fel, akiknek feltétlen hitük van az Úrban és a lelki tanítómesterben. A védikus társadalomban ezért minden gyereket automatikusan a gurukulába [a lelki tanítómester otthonába] küldenek, akár a király fia, akár más származású. Még Kṛṣṇānak is kellett gurukulába járnia.
Van egy történet arról, amikor Kṛṣṇa egyszer az osztálytársaival az erdőbe ment, hogy száraz tűzifát gyűjtsön a lelki tanítómesterének. Hirtelen hatalmas zivatar kerekedett, s a gyerekek nem találtak ki az erdőből. Az egész éjszakát ott töltötték, és rengeteg viszontagságon mentek keresztül. Másnap reggel a gurujuk, a tanítójuk a többi tanítvánnyal értük jött, s megtalálta őket. Tehát még Kṛṣṇānak is, akit mī a Legfelsőbb Úrnak ismerünk el, gurukulába kellett járnia, és szolgálnia kellett a lelki tanítómesterét, akár egy cselédnek.
A mī gurukulánkban minden gyerek megtanulja, hogyan legyen nagyon engedelmes, és hogyan éljen egyedül a gurujáért. Kezdettől fogva azt tanulják, hogyan legyenek a legkiválóbb engedelmes tanítványok. A guru ekkor szeretetből, a szívét kitárva átad nekik mindent, amit tud. A pénz szóba sem kerül. Szeretet és tanítás az alapja az egésznek.” (Úton önmagunk felé 3. fejezet)
„A modern társadalom jelentős eredményeket ért el a tömegek oktatása terén, az emberek „azonban boldogtalanabbak, mint valaha, mert az oktatás az anyagi fejlődésre helyezi a hangsúlyt, miközben teljesen mellőzi az élet legfontosabb aspektusát, a lelki életet.
Amī a vidyāt (tudást) illeti, már az első mantra világosan elmagyarázta, hogy a Legfelsőbb Úr mindennek a tulajdonosa, ha pedig megfeledkezünk erről a tényről, tudatlanok vagyunk. Minél inkább elfelejti valaki ezt az igazságot, annál inkább a sötétség rabja lesz. Ebből a szempontból tehát egy istentelen társadalom, melynek célja az úgynevezett „oktatás” fejlesztése, még nagyobb veszélyeket rejt magában, mint egy olyan civilizáció, melyben az emberek kevésbé „műveltek”. (…)”