10+1 fontos tanulság az ősi Indiából – kipróbálnád?

Újságíróként meglehetősen sok cikket, interjút, riportot olvasok nap mint nap az interneten. A médiumok elég széles palettáját követem, és olykor egészen megdöbbent az előítéletek áttűnése a semlegesnek tartott weboldalakon és kommunikációs felületeken keresztül.

Vaisnava teológusként azonban nemcsak megdöbbent, hanem el is szomorít, hogy Indiáról a mai napig valamiért gyakrabban és könnyebben jelennek meg lesújtó, a kríziseket és nyomort szemléltető híradások, cikkek, és sokkal ritkábban olyanok, amelyben ez a gyakorlatilag kontinensnyi ország, milliárdos népességével változatos és pozitív események hatására kerül a figyelem középpontjába. Mi az, amit mindenképpen érdemes megtanulnunk nekünk európaiaknak és a nyugati világ szülötteinek az indiai társadalom tagjaitól? Cikkünk első részét itt olvashatod >>

10+1 fontos tanulság az ősi, védikus Indiából, amelyek orvosolnák társadalmunk gyermekbetegségeit 
Cikkünk második részében újabb 7 érdekességről olvashatsz!

5. Valódi férfiak társadalma

Indiában a fiúkat alapvetően férfiak nevelik, ez nagyon fontos ahhoz, hogy a fiú valóban felelősségteljes férfivá tudjon válni és ne anyuci elkényeztetett kis kedvence legyen. (Elnézést anyukák, de ez van, az édesanya jelenléte ugyanilyen fontos, más tulajdonságok kifejlődéséhez.) A lányokat pedig türelemre és alázatra oktatják, amire – sajnos vagy sem -, szükségük lesz a házasság hosszú évtizedei során. A fiúk az idősebb férfiaktól megtanulják, hogy miként gondoskodhatnak szépen a családjukról. Belső igénnyé válik a nőt boldoggá tenni, vágynak arra, hogy boldognak lássák a kedvesüket. Emellett persze bepillantanak a vállalkozások, a „business” működésébe, megtanulják menedzselni a családok ügyeit. Kitermelik a gyermekek tandíját – kivéve, ha óriási szegénységben élnek, Indiában sajnos belőlük is van pár millió – és nem hagyják elveszni a családok egy-egy elesett tagját. Indiában szinte „természetes” dolog az aszály, vagy akár az éhínség, járvány. Egészen a népességrobbanásig azonban a szó szoros értelmében vett éhezés csak természeti katasztrófák idején volt jellemző. Ahol van egy erős családfő, mindig jut pár plusz falat 1-2 éhes szájnak.

6. Elveszni egymás szolgálatában

Indiából származik az a mondás is, hogy „a barátnőmet kedvelem, tetszik nekem, de szeretni csak a feleségemet fogom”.

Indiában a párok a kapcsolat kezdetén, az édes mézes időszakban házasodnak a mai napig, és a kapcsolat már a házasságon belül indul érzelmileg és olykor anyagilag is fejlődésnek. Az összefogással még a nagy szegénységben is méltóképpen lehet élni. A férfiak tudják, hogy ha a nőt boldoggá teszik, akkor lesznek ők maguk is boldogok. Mind a feleségre, mind a született leánygyermekre Laksmíként, a Szerencse Istennőjének képviselőijeként tekintenek, ezért királynőként védelmezik őket. A hölgyek pedig úgy szolgálják viszont a férjet, hogy ő az Úr Náráján (Visnu, Krisna) képviselője. Így tud létrejönni az egység és a boldogság. Lehet, hogy ezt a szemléletet érdemes lenne a nyugati világban élőknek is tanulmányozni.

7. Kiégett férfiak helyett családfők

Azért a férfiak felelősségének hangsúlyozása mellett érdemes azt is megemlíteni, hogy ők azok, akik elsőként égnek ki a fantasztikusan sikeres nyugati életmódunkban.

Indiát a nyomor és a nélkülözés országaként állítják be, ami vidéken sokszor sajnos valóban így is van, de a nagyobb városokban olyan fejlett technika és elegáns környezet tapasztalható, ami könnyedén kenterbe veri Közép-Európa néhány régióját. A nyugati hatás és a fejlődés iránti növekvő igény hihetetlenül erős az egyik oldalról, a másik oldalról azonban máig áthatja a társadalmi szokásokat egyfajta egyszerűség. A közös étkezések. Az egyszerű családi programok, ahol a családtagok együtt ülnek, beszélgetnek, vagy játszanak, esetleg főznek, egy sima kirándulás, vagy a közös templomba járás nem éppen luxustevékenységek, ahogy a Margitszigeten való vasárnapi krikettezés sem. A lányokat arra is már igen fiatalon megtanítják, hogy az elméjüket csendesítsék le és legyenek elégedettek. Ez is védikus hagyomány, és eltűnőben van, de a lányok hagyományos képzésének része az elmekontroll, vagyis az, hogy a nő legyen képes megelégedni azzal, amit a férje nyújt, mert ha a nő folyton többet követel, az kiégeti a férfit.


Nyugaton ezzel szemben a nők önérvényesítését, a jogaik, vágyaik megélését erősítik, kiemelve, hogy „nőként jár neked, jogod van hozzá, többet is akarhatsz”. Modern otthonok, luxus életszínvonal, modern technikával átitatott háztartások, egy olyan fizikai biztonság és kényelem, amit az a generáció, aki beleszületett, már nem is tud eléggé értékelni. Ezért a modern életvitelért viszont a családok megint csak óriási árat fizetnek. Ha meg is van a helyes munkamegosztás, a nő a gyermekeket neveli, és a férfi tartja el a családot, rá óriási pszichés és sokszor fizikai nyomás is nehezedik. A modern életszínvonal és folyamatos fejlődés ígérete csak olyan áron tud megvalósulni, hogy a férfiak nem egyszer azt érzik: a család rabszolgájává válnak. Nem lehetnek betegek, nem unhatják meg a munkájukat, nem szállhatnak ki, nem mondatnak nemet a túlórára. Ha pedig valaki nem képes jól fizető munkahelyet találni, akkor lehet, hogy a család anyagi biztonsága csak úgy képes megvalósulni, ha apuka pl. kamionos lesz, vagy 3 műszakban dolgozik egy gyárban. Ha pedig túl nagy a nyomás, esténként lecsúszhat némi alkohol. Vagyis a családok látják kárát az egyre növekvő igényeknek. Ehhez természetesen nemcsak az emberek nagy anyagi igényei tartoznak hozzá, hanem az olyan egyéb társadalmi jelenségek is, hogy megszűnik a közösségi, kalákás házépítés, elfelejtik a gyakorlati tudást, mindenért szakembert kell felfogadni és megfizetni, és olyan társadalmi berendezkedés részesei és így egyébként bólogató megalkotói lesznek, amelyben mindenhez pénz, külső (családon kívüli) erőforrás és mindenféle engedély és papírmunka kell. Mindez annyi pénzt és energiát kíván a férfiaktól, hogy nem csoda, hogy a vezető halálok a szívbetegség, és évtizedekkel előzik meg a hölgyeket a sír felé vezető úton. A nőknek van választásuk: ha szeretik a férjüket, akkor az ő presszionálásuknak is van egy határa

8. A nagycsalád varázsa

Akár a házépítés, akár a gyermeknevelés kérdésében is fontos szempont lehet, hogy hányan vagyunk abban a bizonyos családban. Indiáról gyakran hallani, hogy a „pulyák országa, minek szülnek annyit, és felesleges népesség”. Ezek az emberek nem egészen értik, hogy ott, ahol nincs elegendő tárgyi vagyon, erő, ott a gyermek még nagyobb kincs. Indiában a gyermek valóban a boldogság forrása, tiszteletreméltó dolog sok gyermeket nevelni. A gyermekhalandóság ma is meglehetősen magas, így olykor előfordul, hogy a 6 gyermekkel induló család 3 gyermeket hagy hátra végül a világnak.

A legtöbb szülő maga is sokgyermekes családban nőtt fel, amelynek a latinos testvérviszályokat nem számítva alapvetően csak áldásos hatásai vannak. A nagycsaládok valódi tetterőt jelentenek, klánokat. Indiában majdnem mindenhol van 1-1 beteg családtag, 1 testvér, unokatestvér, egy megesett leány, egy ifjú özvegy, vagy valaki, akiről gondoskodni kell.

Egy nagycsalád számára, egy közösség számára nem probléma ezeknek a személyeknekaz ellátása, integrálása, ha viszont a családok pár főből állnak csak, és mindenki a saját autonóm területéért dolgozik (lakhatás és étel) egész hónapban, akkor nincs kapacitás a bajba került családtagok segítésére. A nagycsaládok a gyermeknevelést is megkönnyítik, nincs szükség babysitterre, elő-óvodára és elő-bölcsődére. A nők csoportosan mennek a különféle programokra, rendezvényekre, összefognak a gyereknevelés kérdésében. Már a házasságkötés is nagy ceremónia keretében zajlik, ahol nemcsak a fiú és a lány mond igent, hanem a család a családdal fog össze és „házasodik”. Szövetséget kötnek, jóban, rosszban.

9. Elképzelhetetlen nyugdíjasotthonok

Jellegzetes különbség nemcsak a védikus India, hanem a mai modern India és a Nyugat között is az öregek megítélése. Az idős emberek tisztelete, a családban, családi történésekben való lefoglalásuk, természetes. A nagyszülők főznek, mosnak, tanítanak, dédunokákra vigyáznak, meghallgatják az unokák lelki baját, tanácsot adnak, a közösség szerves részét képezik. Jelen vannak. Ezzel szemben nyugaton, ha nem sikerül idejekorán gyermeket vállalnia valakinek, akkor a gyermekek nevelése közben a már idősödő szülőkről nagyon nehéz gondoskodni. Ha ellátásuk gondokba ütközik, ami elég valószínű lévén, hogy a legtöbb hagyományos nyugati családban a generációk egymástól akár több száz kilométerre is laknak, akkor jöhet a következő kérdés: hol lehet a nagymamát, nagypapát elhelyezni? Az időskor jellegzetessége, az elbutulás és leépülés akkor tud igazán bekövetkezni, ha az idősek feleslegesnek érzik magukat és gyakorlatilag kivonják őket a forgalomból egy erre a célra létrehozott idősotthonban való elhelyezéssel. Indiában az, hogy kisgyermekkortól a halálig a különféle generációkat mindig intézmények gondozzák és nem a családon belül valósítják meg a gondoskodást, egyszerűen elképzelhetetlen. Az idősek bevonása és a nagycsaládok napi együttműködése sokkal több toleranciát és türelmet kíván a Kelet emberétől, de élvezhetik annak minden pozitív hatását.

A Huffpost fotója egy hagyományos 3 generációs indiai családról

10. A tudás és a tanítók tisztelete

Mindezt mi magunk is másképp látnánk, ha értékelnénk azt a tudást, azt a bölcsességet, amivel az idősek rendelkeznek. Nem egészen arról a tudásról beszélek, amit a tankönyvekből szedhet a gyerek magára, hanem arról, amit a szanszkrit “Védának” hív. Tudás az életről, az élet metafizikai kérdéseiről, a lélek spirituális útjáról, pszichológiai tényezőkről. Arról, hogyan zajlik az élet, a belső alkímiáról, önmagunk fejlesztéséről. Ezt csak az idősebbek ismerik. Ha először szeretnél eljutni valahová, egy számodra ismeretlen helyre, akkor egy olyan embert kell megkérdezned, aki már járt ott. Ezt jelenti a tudás megbecsülése.

Indiában a gyermekek tisztelik a szüleiket. Triviálisan hangzik, de így van. A kultúra része a szülők szavának elfogadása és elismerése, éppen úgy, ahogy nyugaton a lázadás és az ellentmondás. Mindez nem nehéz, mivel a szülők a pici gyermekeket a lehetőségeikhez mérten tenyerükön hordozzák, erős szeretetkötődések alakulnak ki. Ezt a személetet egyszerűen magába issza az ember. A diákok mérhetetlenül tisztelik tanítóikat, akik egyébként általában a legképzettebb, legintelligensebb emberek. Szó sem lehet arról, hogy valaki megvalósítás híján menjen a tanári pályára. Legyen iskolai tanár vagy lelki tanító, guru az a személy, a szava szent. A tudás minden formája Szaraszvatí félistennő hatáskörébe tartozik. A tankönyvek is szentek, azokba belefirkálni, eldobni, rendezetlenül tartani nem hogy tilos, hanem elképzelhetetlen. Éppen azért, mert a tudásszerzés nem mindenkinek adatik meg, válik még nagyobb értékké, ha valakinek lehetősége van tanulni. Ennek ellenére az elemi oktatás mindenkit megillet Indiában is.

+1 A vallás nem a polcon pihen és a hagyományok sem múzeumokba vannak zárva

Végül, de nem utolsó sorban szólni kell India esszenciájáról, a spiritualitásról. Nincs még egy olyan ország a Földön, ahol a vallásos lelkület és a vallásgyakorlat ennyire áthatja a mindennapokat, s mindeközben annyi népcsoportot és különféle vallást tömörít, mint India földje. A nap már korareggel a Legfelsőbb, és mellette olykor a félistenek, a szentek, és a lelki tanítómester tiszteletével indul. Ez egyfajta meditáció, belső lelki folyamat, amellyel elindítják a napot. Vagyis pont azzal kezdik, ami az élet végső célja lesz, és azokat a gyakorlatokat veszik előre, ami majd az időskorban a napok egészét kiteszi. Noha Carl Gustav Jungnak abban igaza van, hogy az élet első fele alapvetően az egzisztenciális biztonságunk megteremtésére szolgál, és a második az önmegvalósításra, sohasem tudhatjuk biztosan, hogy mikor vagyunk a felénél. A tanulás és a munka minden napnak a része, de a hajnalok, reggelek és esték, valamint a vallási ünnepek folyamatos lelki töltetet adnak az élet egészének. Mindegy, hogy valaki a házi oltáron mutat be púdzsat, ceremóniát, templomba látogat vagy egy szent folyónál végzi el ugyanezt, az emberek az élet metafizikai zónájában kezdik és zárják napjukat, sohasem felejtik el, hogy ők lelkek, Isten szerves részei.

Nyugaton ezzel szemben a vallásosság szinte maradi érték, olykor talán még szégyen is, esetlegesen csak vasárnapra korlátozódik vagy elvek tekintetében gyors ellenmondásba ütközik a gyakorló az életében, mert tettei, életvitele nem felel meg vallása tanításainak.

Az emberek folyamatosan egyre nagyobb autókat, tévéket, gyorsabb internetet, több szexet, szebb feleséget, férjet, többet, jobbat, élvezetesebb dolgokat akarnak, miközben belül amúgy egyre üresebbek és boldogtalanabbak. Egyszerűen azért, mert csak és kizárólag az anyagi tudatukat próbálják meg kielégíteni, és semmit nem törődnek a belső lelki igényekkel. Amikor már nem elég a saját feleség, akkor jön a szomszédé. Amikor már nem elég a saját autó, jön a hitelre vásárolt termék, stb. Lehetséges, hogy a súlyos társadalmi nehézségekkel, (a szent varnásrama rendszerből kasztrendszerré alacsonyodott társadalmi berendezkedéssel rendelkező és valódi környezeti problémákkal is) küzdő Indiának, minden sebe és hibája ellenére vannak olyan értékei is, amelyeket érdemes nagyító alá helyezni. (!) És amelyet akarva-akaratlanul át tudnának adni a világnak. Fülünk van, a szívünk nyitva, a kérdés csak az, hogy akarunk-e hallani.

Az olvasó joggal mondhatja azt: „na de kérem, 100 esztendővel ezelőtt még hazánk is efféle társadalmi elveket követett, nem?” A válasz: igen. A kérdés csak az, hogy mi az, amit akkor nem jól csináltunk, és amiért lecseréltük ezeket a struktúrákat. S talán még ennél is fontosabb, hogy miként őrizhetnénk meg jól működő hagyományainkat. Lehet, hogy ebben egy különbözőnek vélt, mégis nagyon hasonló kultúra lehet segítségünkre.

Fodor Kata

  • Mit kell tudni a Bhagavad-gítáról? (1)
  • Cimkék: ,