Milyen a valóság csodavilága, és hogyan tükröződik a mi kis világunkban?

Fodor Filozófia, Hírek, Kiemelt

Erről a mesterem, Śrīla Śivarāma Swami egyik reggeli meditációjának egy hosszabb részletét hoztam Nektek. Amikor 14 éve először hallottam ezt, rögtön lefordítottam és azóta már számtalanszor elolvastam. Szerintem Ti is látni fogjátok, hogy miért… Biztosan átmegy valami abból a csodából, amit Ő tapasztal, és amihez mindannyiunknak hozzáférése van. Hiszen ez a csoda itt van, és soha nem is volt máshol. Benne élünk és bennünk él. Csak le kell tisztítanunk az elménk tükrét… bele kell nőni a világunkba… meg kell érnünk a tapasztalásra… és akkor – mint József Attila az élete vége felé – rájövünk majd, hogy “Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot.”

De elég vajon a sugallat, a csoda megérzése, vagy van még tovább is? Hogyan érünk meg erre, hogyan láthatjuk meg a csoda mélyebb és mélyebb dimenzióit (túl a fényen, és túl a tükröződésen)? Erről – galád módon 🙂 – egy saját idézet: “Tudtam, ugranom kell: ELMÉM TÜKRE SZERETETBEN ÚSZVA TISZTA. A tükörben tisztán láttam a forrást, hová minden tart vissza.” Az előző bejegyzésben leírtam, hogyan működik ez a tükröződés, hogyan tükröződik a világunkban a teljes valóság csodája. Az Isten személyes csodavilágára történő ébredés útját pedig a következő mátrixos bejegyzésben fogom (megkísérelni) leírni. Most arról olvashatsz, hogy mi is ez a csodavilág, és hogyan emlékeztet erre a mi világunk:
Śrīla Śivarāma Swami: Reggeli meditáció

Kora reggel van. A nap épp elkezdett a horizont fölé emelkedni, vörös színe emlékeztet Śrīmati Rādhārāṇi (Kṛṣṇa párja) tilakjára, melyet a gyönyörű széles homlokán visel. A nap jótékony melege, és a mindent beterítő sugarai, melyekkel mindenhová elér, arany színűre festik a közeli falut és az előttem elterülő mezőt.

Amerre szem ellát, mindenhol virágok borítják a magas fűvel benőtt rétet, s térdmagasságig érő fű lágyan hajladozik az egyik, majd a másik irányba. Olyan ez, mint mikor a Brijbasik – Vrṇdāvana lakói – a prémájuk, a különleges, Kṛṣṇa iránti szeretetük szellőjének erejétől lengedeznek – hagyják hogy néha az egyik irányba, néha a másik irányba hajlítsa őket. Néha különleges vonzalmat mutatnak Kṛṣṇa iránt, néha alaposan megszidják; néha a tehénpásztorfiúk birkóznak Vele, máskor a lábát masszírozzák; a gopīk egyszer mosollyal köszöntik, máskor rosszallóan ráncolják a szemöldöküket.
A zölden lengedező rétet különféle virágok csodás egyvelege színesíti, s mézgyűjtő méhek zizzennek virágról virágra. Úgy tűnik, fáradhatatlanok, akárcsak Kṛṣṇa, aki soha nem fárad bele, ahogy az egyik bhaktáról (hívőről) a másikra száll, és bárhol köt ki, ahol akár egy csepp, mézédes szeretetre is lel, azonnal begyűjti azt. Ahogy Kṛṣṇa a Bhagavad-gītāban is mondja: yo me bhaktyā prayacchati…
Jayadeva Goswami azt mondja: dhīra samīra yamunā tīra vanamālī – mikor Kṛṣṇa a Yamunā partján sétálva megérezte a Yamunā partját kellemesen hűsítő szellő érintését, felpezsdült, és a gopīkkal töltött csodálatos kedvteléseire gondolt. A szellő, ami most fújdogál, hasonlóan kellemes, hűsítő. Tegnap rendkívül meleg napunk volt. Az éj kellemes volt, de állt a levegő. Azonban most fúj a szél, és arra a szellőre emlékeztet, ami Vrindavan vidékeit simogatja, s csodás virágok illatával hinti be a teret. Beli, cāmeli – ezek különböző típusú jázminok – illatát viszi a szél. A Yamunā folyó vizének nagyon apró, és illatos permet cseppjeit, s ezáltal még inkább hűsít.
Közben madarak énekelnek. Néhányan szaggatott dallamot hallatnak: hallom, ahogy a közelben galambok turbékolnak. Olyan ez mint Kupidó íj húrjának pengő hangja, amivel virág nyilakat lő — pushpa-bāṇāya dhīmahi— Kṛṣṇára, vagy a gopīkra…. A nap átragyog a fák levelein, ahogyan Vṛndāvanāban is…

Mikor Rādhā és Kṛṣṇa Vrindávan gyönyörű hangjait hallják, elmerülnek a transzcendentális lakhelyük szépségében. Bőrükön a szellő játéka kelt borzongást, ahogyan a simító kezével szolgálja őket, s egyre csak szívják magukba az erdő és a virágzó indák illatát. A madarak turbékolása mellett hallják a gopī barátnőik halk kuncogását is, akik arra varṇák, hogy meglássák, amint felkelnek, és mindenki az útjára indul.

Śrīla Prabhupāda arra tanított bennünket, hogy az anyagi világban mindent úgy lássunk úgy, hogy az Kṛṣṇára emlékeztessen minket. Kṛṣṇa mindenhol ott van, Ő mindenben ott van. Valójában minden egyes fűszál, minden susogó falevél a Hare Kṛṣṇāt énekli, minden az Őt dicsőségét zengi. Ha eltökélten haladunk azon az úton, amit Kṛṣṇa mutatott a Bhagavad gītāban, akkor képesek leszünk látni Kṛṣṇa fenségét, Kṛṣṇa dicsőségét, az Ő édességét, és az Ő kedvteléseit az anyagi világ minden aspektusában. Elvégre az anyagi világ csak azok számára illúzió, akik el akarják felejteni Kṛṣṇāt, és ezért befedi őket. De azok a bhakták (hívők), akik emlékezni akarnak Kṛṣṇára, számukra az anyagi világ egyszerűen olyan, mint egy jel, amī a valóság jelenlétét jelzi, ami abban segít nekik, hogy folyton az egyik vagy másik kedvtelésre, illetve Kṛṣṇa szépségének egyik vagy másik aspektusára emlékezhessenek.

Itt ülök a kis fák alatt, előttem pedig itt nyújtózik ez a zöld rét. A mindent beterítő zöldet látva eszembe jut: azt mondják ez a zöld szín nyugtatja a szemet; úgy ismerik, mint ami a legjobb dolog a szemnek. De miért is van ez? Mert ha Śrīmati Rādhārāṇi aranyszínű árnyalatát és Kṛṣṇa kékes árnyalatát veszed, mi történik? Mi történik, mikor a kék és a sárga találkozik? Zöld lesz belőle. Így Rādhā és Kṛṣṇa találkozását szimbolizálja a zöld szín, s a bhakták akkor a legboldogabbak, mikor tudják, hogy az Isteni Pár együtt merül el a kedvtelésekben. Így a zöld szín mindig emlékezteti őket: “Ó, most találkozik Śrīmati Rādhārāṇi és Kṛṣṇa, és ez a találkozás az egész világot zölddé varázsolta.” Zöld erdőket látok itt, zöldebbnél zöldebb fákat. Minden zöldben ragyog, és ez mindenekelőtt egy emlékeztető a Kṛṣṇa és bhaktái közötti örök szeretetteli viszonzásra.

Nemcsak Śrīmati Rādhārāṇi szeretete arany színű… A Krṣṇához való vonzódásunk, a Kṛṣṇa iránti szeretetünk – amit Neki ajánljuk – , még zöldebbé varázsolja a világunkat. A zöld természetesen azt is jelenti, hogy a dolgok szépen fejlődnek. Mikor a dolgok kiégnek, vagy mikor meghalnak, elhervadnak barnába hajlik a színük. Ugyanígy, mikor a gondolataink mindig a Kṛṣṇa kedvteléseire való emlékezéstől zöldellnek, azt mondhatjuk, hogy a Kṛṣṇa tudatunk egészséges állapotban van. Ez azt is mutatja, hogy hamarosan a Krṣṇához való ragaszkodás rengeteg gyönyörű levele fog kifejlődni, és ezekbıl a levelekből pedig a Kṛṣṇa iránti szeretet extázisának felettébb gyönyörű virágai hajtanak majd ki. Ezek a virágok nagyon illatosak. A virágok pedig Kṛṣṇāt, mint a méhet, a bhaktához vonzzák, és ahogy a méhek beporozzák a virágot, ahogyan Kṛṣṇa jön és megérinti a virág-bhaktákat, akkor ők a rasza gyümölcseit, vagyis a Krṣṇához fűződő valódi kapcsolatot fogják megtapasztalni. Ekkor újra feltárul az örök kapcsolatunk, a barátság finomsága, a szülői, vagy szerelmi vonzódásunk Kṛṣṇa felé, és az örök otthonunkban, Goloka Vṛndāvanāban találjuk magunkat, élő, szeretetteli kapcsolatban Kṛṣṇával

(Nemrég könyvben is megjelent ez a meditáció, de onnan nem tudom kimásolni, így marad az én béna kis fordításom 🙂
Az első kommentben találod Śrīla Indradyumna Swami csodás énekét a lelki világról…