Csak egy álom lenne a világunk? A mátrixban vagy valamiféle illuzórikus világban élünk, ahol mi magunk is az illúzió részei vagyunk? Van valami magasabb rendű valóság ezen túl? Filozófusok, tudósok, írók, filmesek és más szabad gondolkodók sokasága keresi a választ ezekre a kérdésekre.
Az elmúlt évtizedek egyik legnépszerűbb tudományos elmélete, a holografikus univerzum elképzelése szintén ilyen vizekre evez. Ezoterikus körökben nagy örömmel fogadták az elméletet, hiszen az ősi keleti tanokkal több helyen egybecsengő következtetésekre jutnak a tudósok. Az elmélet leegyszerűsítve arról szól, hogy a világunk egy másik világ másolata, pontosan úgy, ahogyan például egy fa és az arról készült holografikus kép viszonyul egymáshoz. A hologram sajátossága, hogy egy térbeli tárgyat sík felületre leképezve a tárgy térbeli alakja rekonstruálható az így leképezett fotóból. Ráadásul, ha a fát ábrázoló holografikus képet kettévágjuk, mindkét darabon kirajzolódik a teljes fa a kettévágás ellenére. Vagyis a részben benne van az egész, minden mögött ott van ugyanaz az egység, bármennyi darabra is szabdaljuk. Ennek mintájára az univerzumot is hasonlóan képzelik el. Azt mondják, hogy a valóság, amit tapasztalunk, illúzió, és a teljes valóságnak csak kis szelete, leképezett mása. Minden létező mögött ugyanaz a különbségek nélküli egység van.
A probléma csupán annyi mindezzel, hogy minden ilyen új felfedezés (relativitás elmélet, kvantumfizika, holografikus univerzum) után fellelkesülünk, de csak elméletileg jutunk közelebb a valósághoz. Egy új nézőpontot kapunk, ami segít kissé más szemszögből szemlélni a világot, de a valódi életünk nem kerül közelebb a valósághoz.
A helyzetet nehezíti, hogy a keleti tanok, filozófiák és más vallások sem teljesen egységesek ebben a kérdésben. A legegyszerűbb megközelítés, amit a legtöbb filozófia és vallás alkalmaz a világ modellezésére, a lineáris időszemlélet szerinti teremtés elmélete, amely azt vallja, hogy a teremtés valamilyen időpontban megtörtént és a létezés is ehhez viszonyított idősíkon zajlik. A másik – mostanában egyre divatosabb – elképzelés, hogy nem létezik a fenti idősík, minden a Mostban történik, a jelenben csúcsosodik ki. Tehát a teremtés és létezés is a jelenben történik, hiszen nincsen más, csak az adott pillanat. A harmadik elképzelés szerint egyáltalán nem létezik a teremtés, csak az elménk teremti mindazt, amit tapasztalunk. Mivel mi azt tapasztaljuk, amit az elménk teremt, ezért a világ tapasztalása illúzió, vagyis valótlan, nincs objektív létezése. Azaz a valóságot csak álmodjuk.
Mindhárom elképzelés hiányosnak hat, ha közelebbről megvizsgáljuk. S míg a védikus írások képesek mindhármat összehangolni, csak a mi elménk ragaszkodik ahhoz, hogy ha két látszólag ellentmondó elgondolást hallunk, akkor az egyiknek biztosan hamisnak kell lennie. Például a harmadik felfogáshoz húzó – és a nyugati ezoterikus gondolkodást leginkább befolyásoló – advaita-vedānta filozófia felismeri a végső létezés egységét, de nem tudja kezelni a különbözőséget. Vagyis azt mondja, hogy minden valótlan, aminek a különbözőség az alapja. Például a változatosság, a forma, a személyiség is mind illúzió. Szerintük, ha egység van, akkor nem lehet egyidejűleg különbözőség is. Ez viszont nem misztikus felismerés, hanem egyszerű logikai hiba, az egyértékű logika (vagy más néven az ellentétek logikája) hibájából adódik. A nyugati tudomány Harthshorne óta tudja, a gauḍīya-vaiṣ£ava-vedānta filozófia pedig már jóval korábban felismerte a többértékű logika érvényességét. A világban számtalan példát látunk, hogy valami egyszerre két, egymást látszólag kizáró igazságnak is megfelel. Például nehéz volt megküzdeni a tudománynak azzal, hogy az anyag végső soron hullám vagy részecske természetű. A két dolog látszólag kizárja egymást. Aztán felismerték, hogy az anyag részecske- és hullámtermészetű is, attól függően, hogy honnan nézzük.
A hasonlat, hogy a valóságot csak álmodjuk, jó is, meg nem is. Többször élnek vele a védikus írások is. A helyzet azonban ennél komplexebb. A fizikai létünk valósága olyan, mint az álom a végső létezéshez képest. Ebből a szempontból megfelelő a hasonlat. Ha azonban azt mondjuk, hogy az egyéni álmoknak semmi közük egymáshoz, mindenki a maga álmát álmodja, sőt, nem is létezik más, csak a mi saját álmunk (ami ráadásul valótlan), akkor innentől nem mondhatunk semmi továbbit. Meg kell állni és le kell tenni a tollat, hiszen akkor minden tanító minden tanításával együtt szintén csak az álom része, sőt, bármilyen felismerésünk – legyen az bármilyen misztikus megvilágosodás – szintén csak egy valótlan álom. Így ezekre a tapasztalatokra sincs semmi értelme hagyatkozni.
Viszont csak abból tudunk mégis kiindulni, amit tapasztalunk. Valójában nincs is más lehetőségünk. De mit tapasztalunk? Azt látjuk, hogy vannak más emberek, vannak objektív tapasztalatok, korlátok és törvények, melyek mindenki számára ugyanúgy érvényesek. Ha egy megvilágosodott személy fejjel nekimegy egy falnak, akkor ugyanazt tapasztalja, mint ha egy nem megvilágosodott ember, vagy ha egy kutya megy neki a falnak: a fal mindenki számára ugyanúgy ott van. Ha pedig valamely rendszerben mindenki számára ugyanúgy érvényes szabályok, törvények tapasztalhatóak, akkor az a rendszer létezik, egyfajta objektív valósága van. Lehet, hogy a valóság tudatosságszintje alacsonyabb, mint a végső valóságé, de attól még valóság – egy alacsonyabb rendű valóság.
A védikus szentírások szerint a világunk Isten álma. Mahā-viṣ£u álmodja a mi világunkat, az anyagi létezés valóságát. Ez azt jelenti, hogy van egy tiszta tudatból álló valóság, amit az anyag és az anyagi azonosságtudat illúziója meg sem érinthet. Ez Viṣṇu, Kṛṣ£a valósága. Ez a teljes valóság, a lelki világ. Viṣṇu azonban egyfajta álmodó tudatot is megnyilvánít. Az Õ álma tehát ez az anyagi létezés, melyben most mi vagyunk. Az ebben a világban tapasztalható valóság alacsonyabb rendű, mint Isten valósága. Ez az álom azt jelenti, hogy a halott anyagra vetül Viṣṇu tudata. Minden tulajdonság, változatosság, szépség és személyesség, ami a világunkban tapasztalható, Viṣṇu tudatának köszönhető, ami rávetül az egynemű és halott anyagra. Ezért tűnik minden élőnek, és közben a halott anyag miatt halottnak is. Mivel mi benne vagyunk ebben az álomban, így az Õ álmának a szabályai érvényesek ránk. Ezek tehát ebben a viszonylatban objektív szabályok. Eközben a mi tudatszintünknek megfelelő befogadóképességgel látjuk ezt az álmot, mert mi is álmodunk. Ezért szubjektív a tapasztalásunk. Így tűnik minden viszonylagosnak és ezáltal valótlannak.
A teremtés és a létezés Isten szempontjából a Mostban történik, és a végső valósághoz, a lelki világhoz képest csak egyfajta álomszerű módon, tehát abból a szempontból olyan, mintha nem is történne. Isten és az Õ valóságában élők szempontjából nincsen más, csak az öröklét, az örök most. A tér és idő korlátai nem érvényesülnek a lelki világban, lévén, hogy azok csak az álomszerû anyagi létezés velejárói, korlátai.
A mi világunk (tehát az álomban élők) szempontjából, a mi tudatszintünk szerint befogadható módon a teremtés és a létezés lineáris idősíkon történik. Vagyis a teremtésre és a létezésre mindhárom elmélet igaz, csak a nézőponttól függ, hogy honnan nézzük. A szentírások is sokszor írják le a teremtést a három (vagy még több) nézőpontból.
Így hangolható össze a három különböző nézőpont. De ez az összehangolás nem emberi agymunka, már elve megtalálható a védikus szent iratokban, melyekhez fordulva megérthetjük, hogyan láthatunk túl azon az álmon, amiben létezünk, hogyan láthatjuk az álom történéseiben a valóságot és hogyan ébredhetünk föl, hogy végre azt az életet éljük, azt a kapcsolatot nyerjük vissza, amire a szívünk mélyén mindig is vágytunk, csak nem tudtuk, hol keressük.
Acyutānanda dāsa